Cseszd Meg! {+18}

11.

Trinity:
Nem hittem volna, hogy a munkából való hazaérkezésem után úgy fog végződni az estém, ahogy az történt. Eszembe nem jutott, hogy Ryderrel máris olyan helyzetbe fogunk kerülni, amikor higgadtabb állapotban is meg tudjuk beszélni a kimondatlanul maradt gondolatainkat. Azt pedig végképp nem gondoltam volna, hogy jól is fog elsülni az egész.
Az elmúlt évek és az utóbbi időszak után kimondani is furcsa, de egészen kellemes volt az a beszélgetés közte és köztem, Ezra részegsége pedig határozottan megkoronázta az estémet. Mondjuk a kellemessége mellett felkavaró is volt. Az érzéseim a konyhában történtek után még inkább összekuszálódtak és olyanok is megjelentek, amik eddig lappangtak. Nem számítottam rá, hogy fel fog jönni annak az estének az emléke, amikor bedrogoztak, arra meg még annyira sem, hogy kiderül, hogy Ryder később helyben hagyta a tagot, aki ezt tette velem. 
Annyira nem néztem ki belőle ilyeneket azok után, ahogy anno megbántott, hogy a hirtelen gyorsan verő szívem ettől a ténytől, egyenesen megijesztett elsőre. Aztán csak bosszantott, mert nem kellene, hogy ilyen hevesen verjen Ryder miatt. 
Komolyan mondtam, hogy megbocsátok neki és azt is, hogy átgondolom, hogy lehet-e valaha második esélyről beszélni az esetünkben, de amíg ennyire dúlnak bennem az érzelmek, addig nem tudok ilyesmiken gondolkodni. Először le kell nyugodnom. És sodródni az árral, megnézni, hogy Ryder most milyen, anélkül, hogy elkezdenék vele kötekedni, ahogy azt az ideköltözésünk óta tettem. Mert ezt is komolyan mondtam, én sem kezeltem jól ezt a kialakult helyzetet és szeretnék ezen változtatni. De időre van most még szükségem. Csak az zavar, hogy nem tudom, mennyi időre. 
Kiszakad belőlem egy sóhaj, ahogy a hátamra gördülök, hogy kikeljek az ágyból. A tegnap este hosszú volt, érzelmekben gazdag és annak ellenére, hogy az órám szerint dél van, nem sok alvással telt. Hiába éreztem magam fáradtnak a műszakom után, amikor bekerültem az ágyamba, képtelen voltam elaludni, mert az agyam folyamatosan pörgött. Pörgött a múltunkon, a veszekedéseinken, az őszinteségi rohamunkon a vihar alatt a tanteremben, a konyhában átélt beszélgetésen, az érzéseimen és azoknak okairól, és pörgött azon is, hogy még mindezek ellenére is, mekkora hatással vagyunk egymásra. Ugyanis ez tagadhatatlan, látom, hogy Ryder hogyan néz rám és tudom, hogy - sajnos - én hogyan nézek rá. Ami már veszélyesebb, hogy be kell látnom, nem csak testileg, hanem érzelmileg is hatunk a másikra.
Kávé illata csapjam meg az orrom, jelezve, hogy a lakótársaim is csak most ébredeznek, így kimászom az ágyból, mielőtt megint elkezdek agyalni és kicsinálom magam. Ha feszültségmentesen szeretnék lakni itt - márpedig úgy szeretnék - akkor nincs több bujkálás. Amúgy is, azzal, hogy a srácok befogadtak, ez a mi házunk is lett Charityvel és nem akarok a saját házamban bújócskázni. Tegnap bebizonyosodott, hogy képesek vagyunk normális beszélgetésre és én magam mondtam ki, hogy elástuk a csatabárdot, így ideje, hogy tényleg elkezdjem otthon érezni magam. 
Ahogy elhagyom a szobámat, hallom, hogy Zack, Charity és Warren a konyhában beszélgetnek, de nekem az első utam az emeltre vezet, hogy ránézzek Ezrára. És nem csak azért, hogy jót nevessek a másnapos fején, hanem, hogy lássam, milyen állapotban van.
- Tessék! Vedd be őket! - hallom meg Ryder hangját a szobából, amikor a félig nyitott ajtóhoz érek.
A reggeli, rekedtes hangjától kiráz a hideg, amire ösztönösen grimaszolok egyet és hogy erről a tényről eltereljem a figyelmem, óvatosan - figyelembe véve, hogy Ezra másnapos vagy még talán aznapos is - kopogok a bejáraton, s lassan belököm, hogy lássák én vagyok az.
- Jó reggelt! - intek a két fiúnak, akik egyszerre kapják rám a tekintetüket.
Ryder, ahogy rám pillant, hatalmasat nyel és mintha a tekintetében kisebb aggodalom jelenne meg, amit nem teljesen tudok hova tenni.
- Jó reggelt, szépségem! - mosolyodik el Ezra. - Mi szél hozott erre?
- Meg akartam nézni, hogy hogy vagy - lépek be, amint a fiú megütögeti maga mellett a szabad helyet az ágyon.
- Mintha majmok ugrálnának a fejemben és közben székeket dobálnának - dörzsöli meg a halántékát. - De megmaradok.
- Ezrának különleges képessége, hogy bármilyen részeg is, másnap jó állapotban van - szólal meg Ryder és a szája sarka elindul felfelé - szerintem a feje inkább a kanapén átesésétől fáj, nem a piától - veregeti meg Ezra hátát, mire a vörös srác hangosan felmordul és ellöki Ryder kezét.
- Ne veregesd a hátam, amikor ilyen állapotban vagyok, seggfej!
- Tegnap még kifejezetten szerettél - vág vissza Ryder és már egyenesen vigyorog.
- Bár kétlem, hogy a másnaposság ne játszana bele, de benne van, hogy az esésed sem segít abban, hogy ne fájjon a fejed - jegyzem meg - és elismerni is rossz, de tény, hogy kifejezetten szerettél minket tegnap este - próbálom visszatartani a mosolyom, de nem igazán megy, ahogy eszembe jut Ezra folyamatos dumálása arról, mennyire fontosak vagyunk neki.
- Ezek szerint nem csak álmodtam, hanem tényleg együtt hoztatok fel a szobámba - dörzsöli meg az arcát. - Bocs, hogy ilyen állapotban láttál - néz a szemembe, de én csak nevetve legyintek egyet.
- Igazán szórakoztató voltál részegen - teszem hozzá, mire ő finoman megráncigálja a hajam.
- Kikérem magamnak, én józanon is szórakoztató vagyok - közli velem szúrós szemekkel, de aztán fájdalmasan felnyög. - Basszus, az orrom jobban fáj, mint a fejem. Mi történt az orrommal este? - masszírozza az említett testrészét összeszorított szemekkel.
Ryder és én ösztönösen váltunk egy gyors pillantást, mielőtt Ryder válaszol neki. 
- Nem kellett volna magadra rántani a műanyag poharat az asztalról - ingatja a fejét tettetett komolysággal, amitől nekem megint vissza kell fognom magam, hogy ne nevessek fel.
Kár, hogy nem láttam a jelenetet, ahogy Ezra átesett a kanapén és magára ejtette azt a bizonyos poharat, mert ahogy elképzelem... megértem, hogy Ryder miért nevetett annyira, amikor leértem hozzájuk.
Újabb nyögés szakad ki Ezrából, miközben visszaborul az ágyába.
- És még arra is csak homályosan emlékszem, hogy a kampusz egyik legdögösebb csaja levette a felsőmet - motyogja maga elé, aztán rám néz. - Ha összeszedem magam, nincs kedved megismételni? - kacsint rám, de Ryder gyorsabban reagál mint én:
- Most behúznék ezért a kérdésért, de elég szar állapotban vagy ahhoz, hogy magadtól is szenvedj.
A szavaitól egy pillanatra megmerevedem. Tegnap arra utalt, hogy féltékeny lenne Ezrára, ha elkezdeném vetkőztetni a fiút és azt is bevallotta, hogy amikor Maxszel voltam, féltékeny volt. De előbbire azt hittem, hogy csak azért mondja, hogy szívja a vérem, utóbbira pedig... igazából fogalmam sincs, mit gondoltam, akkor is meglepett és most is meglep ez a reakciója, de esélyem sincs hangosan reagálni egyiküknek sem, mert Ezra is előbb reagál nálam:
- Csak egy ártatlan kérdés volt - védekezik azonnal Ezra, mire én felhorkanok.
- Te, meg az ártatlanság messze nem említhetők egy lapon, de látom, hogy tényleg megvagy - állok fel, majd visszafordulok hozzájuk. - Lemegyek a többiekhez kávézni és reggelizni. Ti is jöttök?
Ryder azonnal bólint, Ezra viszont hadonászva jelzi, hogy menjünk nélküle.
- Még kell pár perc, hogy összeszedjem magam - teszi hozzá, úgyhogy magára hagyjuk, hogy regenerálódjon.
- Hoztál neki gyógyszert, hogy ne fájjon a feje - szólalok meg már a lépcsőnél járva - ez haladás ahhoz képest, hogy tegnap a képébe röhögtél - pillantok Ryderre a vállam fölött, mire ő elvigyorodik.
- Tegnap is megmondtam, ha te is láttad volna a jelenetet, te is nevettél volna - jelenti ki teljes bizonyossággal.
Nem akarom hangosan beismerni, de igaza van. Sajnos én az a típusú ember vagyok, aki előbb nevet, csak aztán segít a barátjának. Valószínűleg ebben anyukámra ütöttem, mert ő is képes gátlás nélkül kinevetni azt az embert, aki bénázik, köztük saját magát is. Kivéve persze, ha komoly baj van, mert akkor egyáltalán nem nevetek, de a tegnapi eset aligha nevezhető komoly bajnak. És kár tagadni, hogy már a puszta gondolat is kikezdi az arcizmaimat.
- Ezt válaszra sem méltatom - felelem inkább, de persze ezzel csak még jobban szélesítem a mosolyát.
- Persze, hogy nem, mert tudod, hogy igazam van - vonja le a következtetést, de a konyhához érve előre enged és témát is vált. - Tudtál aludni végül?
Meglep ez a hirtelen érdeklődés és egy kicsit az is, hogy előre enged. Igaz utóbbit gólya korunkban is tapasztaltam, de valamiért mégis váratlanul ér. Lehet, hogy csak azért, mert az utóbbi időben igyekeztem elég komolyan kerülni őt és mióta ide költöztünk, valóban csak a rossz oldalát láttam, amitől benne van, hogy ettől elszoktam. Egy biztos, hogy jól esik az udvariassága és hogy komolyan meg is lep vele, de nem annyira, mint a  konyhában lévő lakótársainkat az, hogy egy légtérben vagyok Ryderrel. Sőt, nem elég, hogy egy légtérben vagyok vele, hanem együtt jövünk be a konyhába és még beszélgetünk is, méghozzá normálisan. Látványos a döbbenet az arcukon, ahogy belépünk hozzájuk, de ha nem lenne az, akkor is elárulná őket, hogy azonnal félbehagyják a beszélgetést, amiben éppen benne voltak.
- Jó reggelt! - köszönök oda nekik, miközben egyenesen a szekrényhez megyek és kiveszek két bögrét magunknak. - Nem igazán - vallom be Rydernek, felé fordulva. - Eléggé pörögtem. Neked sikerült aludnod?
Egy kicsit tartok a válaszától. Nem akarom ezt érezni, de van egy olyan érzésem, hogy ha azt mondja, hogy simán kidőlt, akkor az fájna. Nyilván nem akarok neki álmatlan éjszakákat, hiszen ezt akkor sem akartam, amikor rosszban voltunk. Hokizik, két szakot végez és amúgy is azt vallom, hogy mindenki megérdemli, hogy annyit aludjon, amennyi jól esik neki. De ha simán el tudott aludni, miután ennyire nyíltan beszéltünk, az valahogy azt éreztetné velem, hogy neki nem ért annyit az a bizonyos beszélgetés, ami rosszul esne. Ez pedig bosszant, mert nem kellene, hogy Ryder így hasson rám. Nem számít, hogy tudott-e aludni, elástuk a csatabárdot és csak ez számít, ettől még nem lettünk életre szóló barátok! 
Legalábbis szeretném, ha ez így működne, de amikor megrázza a fejét, akaratom ellenére is szétárad bennem egyfajta megkönnyebbülés.
-Én is pörögtem - teszi hozzá őszintén, miközben tölt nekem a kávéból.
A barátaink csak most jutnak el odáig, hogy képesek legyenek megszólalni. Zack meg is köszörüli a torkát, hogy felhívja magára a figyelmünket.
- Ugye ez most nem az a beszélgetés, amikor burkoltan arra utaltok, hogy együtt töltöttétek az éjszakát? - kérdezi, amikor mind a ketten felé fordulunk. - Nagyon remélem, hogy a farkad a gatyádban maradt, haver! - néz komolyan Ryder szemébe, amitől nekem halvány mosolyra húzódik a szám.
Jól esik, hogy Zack ennyire igyekszik betartani az ígéretét, miszerint a védelme alatt állok Ryderrel szemben, még ha tudjuk is mindannyian ebben a házban, hogy valójában nincs szükségem senki védelmére sem. Na meg Ryder sem az az ember, akitől simán meg lehetne védeni. Mármint, sosem tenne olyat, amit nem akarok. Igen, sokszor seggfej és igen, hihetetlen módon feszegeti a határaimat, amiért szívem szerint néha felképelném, de soha nem mászna rám akaratom ellenére. És elmondása szerint, egyáltalán nem bántana, soha szándékosan. 
A baj csak az, hogy a határokat meri feszegetni, mert pontosan látja rajtam, hogy a testemnek nincs ellenére a közelsége. Szerencse, hogy a józan eszemre hallgatok az esetek kilencvenkilenc százalékában - a maradék egy, amikor Ryder kihozza a legrosszabb énemet - mert így nem tudja addig feszíteni a húrt, hogy én elveszítsem a fejem és ismét az ágyában kössek ki. Ezen a második esélye sem változtathat, ha megadom neki, amit egyelőre még nem tudok garantálni. Túlzottan nagy hatással vagyunk egymásra és félek, hogy a második esély befogná a józan eszem száját, aztán meg nagyot koppannék.
- Semmi ilyenről nincs szó - válaszolja Ryder, tartva a szemkontaktust Zackkel. - Szimplán Trinity és én megbeszéltük mindazt, amit eddig nem tudtunk és elástuk a csatabárdot - pillant rám némi kérdőjellel a szemében, mire én aprót bólintok, amitől rajta látványosan megkönnyebbülés árad szét.
Ezt már hajnalban is megbeszéltük, mielőtt elmentünk lefeküdni, de a jelek szerint Ryderben még benne volt a félsz, hogy nem vagyok biztos a dologban. Vagy csak attól tartott, hogy az éjjel meggondoltam magam, de egyik sem történt meg.
- Még szokjuk a helyzetet - szólalok meg én is - de talán már nem lesz több balhé.
- Ez azt jelenti, hogy már jobban vagy? - néz a szemembe Charity őszinte aggodalommal, de újabbat bólintok.
- Még vannak dolgok, amiket emésztenem kell és rendeznem magamban, de tegnap már egészen jól együttműködtünk abban, hogy Ezrát eljuttassuk az ágyába - mosolyodom el újra, miközben Ryder a hűtőhöz megy, hogy kivegye a tejet.
Nem szeretek így kitárulkozni mások előtt, de nem fogom azt mondani Charitynek, hogy majd később válaszolok, amikor tudom, hogy a srácok is szeretnék tudni, hogy hogy vagyok. Nyilván ők is érzékelték, hogy az elmúlt napokban még gázosabb volt a helyzet, mint eddig bármikor és ez elég nagy szó, ha azt vesszük figyelembe, hogy a korábbi konfliktusok idején sem volt a rózsás helyzet. Nem hiszem, hogy Ryder nagyon reklámozta a tanteremben történteket a lakótársaiknak, de látom a két fiún, hogy megkönnyebbülnek a válaszom után, így azt hiszem, hogy megérte ez a ritka pillanat, amikor többek előtt beszélek az érzéseimről.
- Ez azt jelenti, hogy visszatérsz hozzánk? - teszi fel az újabb kérdését Charity, némi bizonytalansággal a hangjában.
- Amennyire csak az időm engedi, igen. 
- Örülök, hogy megint köztünk vagy - mosolyog rám Warren a bögréje pereme fölül, ami őszintén jól esik.
- Még mindig csak tejjel iszod a kávéd, ugye? Cukor és édesítő nélkül - jön vissza a hűtőtől Ryder, s újabb döbbenetet okoz a kérdésével.
Csak egyszer látta, hogy hogyan iszom a kávét, még gólya korunkban. Mióta itt lakunk, nem kávéztunk együtt, iskolai keretek között pedig az volt az egyetlen alkalom, amikor látott.
Aznap elmaradt a reggeli kávém, mert éjjel nem tudtam aludni a tanulás miatt, aztán meg amikor sikerült, majdnem átaludtam az ébresztőt és indulás előtt már nem volt időm inni, viszont az első órám után már teljesen kész voltam, így elmentem az egyetem büféjébe, hogy vegyek egyet, mielőtt beülök egy maraton hosszúságú bioetikára. Szerettem azt az órát, de abban a pillanatban azt éreztem, hogy ha be kell ülnöm rá, akkor úgy öt perc után megfejelem az asztalt, mert bealszom. Ryder kiszúrt a sorban és csatlakozott hozzám. Miközben vártuk, hogy sorra kerüljünk, elkezdtünk beszélgetni, mintha már ezer éve ismernénk egymást, pedig csak pár nap telt el azután, hogy beszóltam neki a folyosón és ezzel teljesen felkeltettem az érdeklődését az irányomba. Amikor kikértem magamnak a kávét, mielőtt csak elő tudtam volna szedni a tárcám, ő már ki is fizette nekem és hiába erősködtem, hogy visszaadjam neki, nem engedte. Nem szeretem, ha meghívnak bármire is és utána nem hagyják, hogy odaadjam a részem, de Ryder hallani sem akart erről, így inkább elfogadtam a sorsom és megjegyeztem neki, hogy ennyivel azért nem vesz le a lábamról. Emlékszem, hogy valaki a sorban fel is szisszent, amiért így beszélek Ryder Fitzgeralddal, akiről már akkor is tudta mindenki, hogy nem szokott ilyeneket tenni csak úgy. Rydernek azonban a szeme se rebbent, csak a fülemhez hajolt, miközben vártunk a kávémra és azt mondta, hogy a lábamról egészen máshogy fog levenni. Miután pedig megkaptam a kávém, még elkísért a teremhez, ahol a bioetikát tartották és határozottan kijelentette, hogy később még találkozunk. 
Mindig ilyen volt, amikor később valóban találkoztunk a bulikon vagy bent a kampuszon. Magabiztos, határozott és sosem félt kétértelmű megjegyzést tenni vagy éppen egyenesen kimondani, amit akar. Közben pedig elkísért a termekhez, előre engedett az ajtóban és meghívott pár italra vagy éppen szendvicsre, amikor olyan szituációban futottunk össze. És minden egyes alkalommal jól el tudtunk beszélgetni a flörtön túl. Egészen addig, amíg tartott az oda-visszánk és nem kötöttünk ki Ryder ágyában, hogy aztán minden elromoljon. 
Annak ellenére, hogy nem szeretem, ha helyettem fizetnek, jól esett, amikor meghívott valamire és jól estek az olyan apró gesztusok, mint amikor előre engedett az ajtóban. Ahogy élveztem a beszélgetéseinket is, amikor úgy hozta a sors. Ezért is emlékeztetem a barátnőimet, amikor feljön a Ryderrel töltött közös éjszakánk, hogy az nem csak egy éjszaka volt. Sem neki, sem pedig nekem.
Elkezdtem kedvelni őt, nagyon. És aztán összetört, nagyon. 
Tartok tőle, hogy ha megadom a második esélyt neki, akkor ismét elkezdem kedvelni és megint össze fog törni, azt pedig nem akarom.
De tény, hogy az, hogy évek után, csupán egyszeri tapasztalattal is emlékszik, hogyan iszom a kávém, kisebb melegséget ébreszt a mellkasomban.
- Igen - nyelek nagyot, figyelve, ahogy tölt nekem. - Köszönöm - teszem hozzá, mire Ryder csak küld felém egy mosolyt.
- Segítettél feljuttatni Ezrát hajnalban a szobájába, ez a legkevesebb - kacsint rám, majd a csapatkapitányára néz. - Megoldottam volna egyedül is, de Trinity ott volt, amikor hívtál és ragaszkodott hozzá, hogy segítsen. Vagy legalábbis, hogy láthassa Ezrát részegen. 
- Ördögi nőszemély vagy te, remélem, tudod - jelenik meg a konyhaajtóban a vörös fiú az arcát dörzsölgetve.
- De dögös - kacsintok rá, amitől azonnal elmosolyodik.
- Efelől nincs kétség - vágja rá, miközben ő is a szekrényhez jön egy bögréért.
- Különben sem panaszkodtál, amikor levettem rólad a felsőd - jegyzem meg, amitől szegény Charity félrenyel. - Basszus, bocs, Char. Megvagy? - kérdezem, amikor már nem köhög úgy.
- Persze - köszörüli meg a torkát. - Csak... mégis mi történt itt, amíg Zackkel aludtunk? - kapkodja mind a négyünk között a tekintetét. - És mi az a seb az orrodon? - néz végül Ezrára kérdőn.
Eddig fel sem tűnt, de valóban van egy kis seb az orrán, gondolom, ahol eltalálta a műanyag pohár. Hajnalban sötét volt, így nem vettem észre, amikor pedig ma bementem a szobájába, le volt húzva a redőny, így szintén nem volt túl sok fény, ahhoz, hogy azt az apró sebet lássam, viszont most már kivehető a kis sérülését.
- Ezra és Keith lényegesen többet ivott a kelleténél - válaszolja Ryder - Warren hazahozta Ezrát, majd továbbment segíteni Edwardnak, így vörös barátunkat ránk bízta - veregeti meg a hátát - és ez az idióta itt, azt hitte, hogy részegen fel tud jutni a szobájába épségben, aminek az lett a vége, hogy átesett a kanapén és magára rántotta a műanyagpoharat, benne a vízzel, amit otthagytál, miután hazajöttünk a buliból.
- Basszus! - szólal meg Warren vigyorogva. - Nekem kellett volna behoznom őt, hogy ezt láthassam - ingatja a fejét, mire Ezra bemutat neki.
- Fel kellett volna keltened minket - néz Zack Ryderre, így ő is kiérdemli a barátjuk középsőujját.
- Reméljük, hogy most jó darabig nem lesz ilyen - jegyzi meg a csapatkapitány. - Jövő héten indul a szezon és örülnék, ha a csapat tagjai nem vesztenének talajt.
- Nem fogunk - ígéri Ezra bólintva. - Ez volt az utolsó alkalom most egy időre. Még ha a kölyöknek meg is kellene tanulnia inni - indulnak felfelé megint az ajkai. - Keith teljesen kidőlt tegnap.
- Tényleg, sikerült épségben ágyba juttatni? - pillantok a szőke fiúra.
- Persze. Már a kocsiban is aludt, így csak be kellett cipelni őt a szobájába. Ketten megoldottuk, nem volt gáz. De azért Edwardot nem irigylem most.
- Ha tényleg annyira kész volt Keith, mint ahogy mondjátok, akkor valószínűleg most át fogja aludni az egész napot, így nem kell sajnálni Edwardot sem - legyint Ryder kortyolva a kávéjából. - Különben sem láttam embert, aki nála jobban tudja kezelni Keith-t, megoldja. 
- Az biztos - bólintok, mert láttam már, hogy a két srác tényleg mennyire kiegészíti egymást legjobb barátok révén - ahogy az is, hogy jó darabig az fog mosolyt csalni az ajkaimra, ahogy Ezra viselkedett hajnalban - mosolygok rá ártatlanul.
- Vigyázz, meddig feszíted a húrt, szépségem, mert egy idő után nem állok jót magamért.
Ezra szavai szélesítik a mosolyom és ahogy végignézek a lakótársaimon, rájövök, hogy most először élvezem igazán azt, hogy itt lakunk. Na meg arra is, hogy meg tudnám szokni ezt a konfliktus nélküli állapotot.