Cseszd Meg! {+18}

10.

Ryder:
Mackenzie: Fent vagy még?
A nővérem üzenetét látva, akaratom ellenére is görcsbe ugrik a gyomrom. Már hajnali negyed öt van. Tudom, hogy este elmentek a barátaival bulizni, de eddig maradtak volna?
Én sem lennék fent, ha nem pörögne folyamatosan az agyam és nem száradt volna ki a torkom attól, hogy csak forgolódom jobbra-balra az ágyban.
Ahelyett, hogy válaszolnék neki, rányomok a hívás gombra.
- Te miért nem alszol ilyenkor? - szól bele azonnal, amitől határozottan megkönnyebbülök.
Ezek szerint nincs baj.
- Egyetemista vagyok, rémlik? - vigyorodom el. - Talán épp egy diákszövis buliból hívlak.
- Tényleg így van? - kérdez vissza Mackenzie bizonytalanul.
- Nem - rázom meg a fejem, hiába nem láthat. - Már két órája itthon vagyok, de nem tudok aludni - mászom ki az ágyból, s belebújok egy felsőbe, hogy lemenjek egy pohár vízért magamnak. - Azért írtál rám ezzel a szöveggel, hogy ellenőrizd, hogy az öcséd ágyban van-e már?
- Nem. Azért írtam, mert most sétálok hazafelé a klubból. Nincs messze, de nagyobb biztonságban érzem magam, ha közben beszélek veled. Reméltem, hogy valami csoda folytán még vagy már fent leszel.
- Legközelebb ne írj, hanem azonnal hívj. Majd rajtahagyom a hangot a telómon, ha szólsz előre, hogy bulizni vagy, hogy biztosan felkeljek rá. És el is megyek érted, ha kell, mert úgy biztosabbnak érzed.
Mackenzie hosszú percekig nem mond semmit. Csak a magassarkúja kopogásából hallom, hogy nem szakadt meg a vonal.
Már a vizemet iszom a konyhaasztalnál, amikor végül megszólal:
- Szeretlek, öcskös. Egészen jó gyerek vagy.
- Azért ne sértegess, Mack, mert kinyomom a telefont - cukkolom, de persze nem gondolom komolyan.
Eszem ágában sem lenne ezt tenni vele.
- Seggfej! - vág vissza, amitől kiszakad belőlem egy kacaj.
- Én is szeretlek, tudod jól. Milyen volt a klubban?
- Fárasztó - enged ki egy mély sóhajt. - Öreg vagyok én már ehhez - teszi hozzá és szinte látom magam előtt, ahogy lebiggyeszti az alsó ajkát.
- Huszonhárom- éves vagy - nevetek fel. - Tavaly még te voltál az egyetemi bulik egyik királynője.
- Most is én voltam - vágja rá. - De azért mindketten tudjuk, hogy ez erős túlzás. Viccet félretéve, egyébként jó volt. Jól esett kikapcsolni a többiekkel egy kicsit, rám fért. A legutolsó melóm elég kemény volt amellett, hogy valahol segített is a lelkemnek.
- Mikor fog megjelenni a lapokban?
Mackenzie legújabb munkája a lapnál, ahol dolgozik, egy interjú volt. Egy feltörekvő énekesnővel kellett csinálnia, aki teljesen kitálalt arról, hogy miket kellett eltűrnie a korábbi kapcsolatában, hogy ezzel segítsen a hasonló helyzetben lévő embereknek. Elmesélte a veréseket, az erőszakot, a rengeteg testi és lelki sebet egyaránt, amik utána az új albumát ihlették.
A nővérem elolvastatta velem - mint minden munkáját - mielőtt a főnökének elküldte volna. Hihetetlen erős írása lett, rám is nagyon nagy hatással volt, pedig szerencsére nem élek ilyen kapcsolatban. De annyira nem lepett meg, mert Mack kivételes tehetséggel bíró újságíró, ráadásul olyan, aki ezt a tehetséget jó célra akarja használni. És ezt minden elfogultság nélkül mondom. Azt mondta, hogy szerette ezt a munkát, de közben félt is tőle. Azt pedig elképzelni sem tudom, hogy mekkora erőre volt szüksége ahhoz, hogy megcsinálja. Főleg úgy, hogy valahol ő is túlélő. Nem pontosan ilyen értelemben, de az.
Eszméletlenül büszke vagyok rá, hogy így végigcsinálta.
- A következő számban csak majd - válaszolja, kiszakítva a gondolataimból, mielőtt elragadnának az érzelmek. - A főnököm kiemelt számba akarja és mivel a következő hónapban lesz a lap születésnapja, így akkor hozzuk le az interjút. Már előre izgulok a reakciók miatt.
- Hatalmas sikere lesz - felelem határozottan. - Nagyon erős írás lett. Az egyik legerősebb eddig.
- Mernél mást mondani - csörög a kulccsal, ahogy előszedi őket, gondolom már az ajtajában.
- Tudod, hogy én mernék - vigyorodom el megint.
- Tudom - sóhajt fel - te vagy a legnagyobb rajongóm és a legnagyobb kritikusom is egy személyben.
- Csak, mint te nekem.
- Ez igaz. Úgyhogy éppen ezért, amíg felsétálok, hogy vegyek egy forró zuhanyt, meséld el, hogy történt-e változás a lánnyal, aki miatt a megbocsátásról kérdezgettél a héten.
A keddi - külső és belső - vihar után Trinity bezárkózott. De nem úgy, mint a korábbi két konfliktusunk után. Ugyan egy estét megint Dereknél töltött és most is igyekezett elkerülni itt a házban, mint korábban, de a két veszekedéssel ellentétben, amik után nem félt beszólni nekem, most ha valami csoda folytán összetalálkoztunk és meglátott, lesütötte a szemét és semmit nem szólt.
Ez jobban kiborított, mint amikor minden közeledésemet hárította és az összes beszélgetésünk után, vagy közben utalt arra, hogy mekkora barom voltam vele, így nem bírtam magammal és kikértem a nővérem véleményét. Korábban nem mondtam neki még soha, de most az egész sztorit elmeséltem. Kezdve az első találkozásunktól, az éjszakánkon át, egészen a bocsánatkérésig. Nem titkoltam, hogy Trinity a volt csapatkapitányom és akkor még csapattársam húga, sem azt, hogy mennyire megbántottam. Tudtam, hogy a nővérem, még ha jól le is szúr, nem fog ítélkezni fölöttem és őszinte lesz velem. Márpedig nekem nagy szükségem volt erre, mert bár Kyle is elmondta a maga véleményét, hallanom kellett egy nőét is.
Charity és Liberty is megfordult a fejemben, de nem voltam benne biztos, hogy Trinity örülne neki, ha a barátnőivel beszélném ezt meg. Még Kaylee volt a lehetőségeim között, viszont, ha valahogy Trinity megtudta volna, hogy az első találkozásuk után éppen vele beszélek a történtekről, biztos, hogy kiherélt volna. A nővérem ellen viszont nem szólt semmilyen érv, sőt... Nem igazán volt olyan dolog, amit vele ne tudtam volna eddig megbeszélni életemben.
Ugyanakkor valahol jól meg is szívtam, mert Mackenzie úgy lecseszett, hogy arra nem is számítottam. Olyan volt, mint tinédzserkoromban egy-két hülyeségem után. Ettől eleinte nem éreztem magam jobban, de azért aztán valamelyest megnyugtatott és közölte, hogy szedjem össze magam és bizonyítsam Trinitynek, hogy tényleg megváltoztam, ahelyett, hogy nyalogatom a sebeimet.
Úgyhogy neki és Kyle-nak köszönhetően, visszatértem.
- Nem igazán egyelőre - húzom el a szám. - Nem akartam rátelepedni és nyomulni. Magamban is rendeznem kell pár dolgot, akkor képzelem, hogy ő mennyi mindent érez és gondol hirtelen.
- Meglep, hogy milyen érett tudsz lenni néha. Érett és hülye egyszerre - gondolkozik hangosan. - De valahol büszke vagyok rád, amiért hagysz neki időt.
- Csak valahol?
- Igen - vágja rá. - Még lett volna mit mondanod neki, de csendben maradtál. Pedig ha ekkora hatással volt rád, hogy a mai napig szarul érzed magad miatta, akkor biztos, hogy különleges lány, nem szabad veszni hagyni. Szerintem még a gimis barátnőd sem hatott rád annyira, mint ő, pedig az a kapcsolat elég intenzív volt.
Ez igaz, de a gimis kapcsolatom teljesen más volt és jobb, ha nem elevenítem fel magamban, mert biztos, hogy leesik tőle a kedvem a béka segge alá.
- Igen, Trinity tényleg különleges lány - szakad ki belőlem egy mély sóhaj. - Ha egyszer hajlandó lesz még egyáltalán hozzám szólni, akkor azt az elsők között tudod meg.
- Azt ajánlom is. Én hiszek benned, töki - szólít a gyerekkori becenevemen, amitől megint elmosolyodom. - Tégy még büszkébbé, tudom, hogy menni fog. És köszönöm, hogy telefonáltál velem, amíg hazaértem. Most veszek egy forró zuhanyt, aztán bedőlök az ágyba és hétfőig alszom.
- Jól van, szeretlek. Jó éjszakát!
- Én is téged. Jó éjt, Ryder! - köszön el, majd bontja a vonalat.
Abban a pillanatban, hogy leteszem a telefont az asztalra, valaki belép a konyhába és engem meglátva, le is dermed.
Nem is akárki csatlakozik hozzám.
Trinity az.
Igaz, az arcán szokatlanul sok és erős smink van, a haja feszes fonatokban láttatja jobban azt és hosszú vászonkabát takarja a testét, de ő az.
Ez a külső egészen disszonáns a mezítlábával.
A legtöbb esetben, ha egy csaj ilyen külsővel jelenik meg egy pasinál, akkor szinte biztos, hogy a kabát alatt sok csipke vagy éppen semmi nincsen. De Trinity dolgozni volt. Ha nem ismerném az értékrendjét, akkor azt hinném, hogy valami az előbbihez hasonló a munkaköre idegenek számára, amitől nem változna a véleményem róla, de mivel láttam már, hogy mennyire negatívan reagál a munkájára, ha szóba kerül, ezért aggódnék.
Lehet, hogy valami bajba keveredett és mégis ilyen van a dologban?
Szeretném megkérdezni tőle, de ha felhoznám neki, tuti, hogy még jobban elvágnám magam nála és így is rezeg a léc, hogy merre dől a kettőnk mércéje.
- Megint nem tudsz aludni? - kérdezi halkan percekkel később a szemembe nézve.
Annyira meglep, hogy hozzám szólt, hogy hirtelen nem is találom a hangom.
A pulzusom emelkedni kezd a tudattól, hogy tényleg velem beszélt és rá kell jönnöm, hogy az elmúlt napokban hiányzott a hangja.
- Nem igazán - nyögöm ki, nagy nehezen megtalálva a hangom. - Lehet, hogy mégis maradnom kellett volna még a buliban. Azt hittem, hogy elég volt, de folyamatosan pörög az agyam, nem fáradt le eléggé.
- A többiek még ott vannak? - kérdezi a szekrényhez sétálva egy pohárért.
- Zack és Charity nem, velük jöttem haza. Warren és Ezra viszont még ott.
- Te hogyhogy eljöttél akkor? - dől a pultnak, s ismét összeakasztja a tekintetünket.
- Jól éreztem magam, de nem tudtam ott lenni teljesen, mindig elkalandoztam, úgyhogy jobbnak láttam lelépni. Hosszú hét és hosszú nap volt - dörzsölöm meg az arcom kimerülten.
Mert lelkileg annak érzem magam. Végtelenül kimerültnek.
- De Kyle mondta, hogy szólt neked a jó hírről, akkor már volt valami pozitív is a napban - biccenti oldalra a fejét, nekem pedig az ajkaim elindulnak felfelé.
- Igen. Nekem meg írta, hogy azt tanácsolta neked, hogy szorongasd meg a tökeimet.
Látom, hogy megremeg a szája, mint aki a nevetést tartja vissza.
Nem is tudom, hogy mikor láttam utoljára nevetni. Olyan pedig, hogy én nevettettem meg, szerintem utoljára gólya korunkban lehetett.
- Nem pont ezekkel a szavakkal, de igen, valami ilyesmit mondott arra az esetre, ha úgy döntök, hogy megbocsátok és adok még egy esélyt, hogy bizonyítsd, hogy nem vagy akkora seggfej.
Előre félek a választól, de nem bírom ki, hogy ne kérdezzek rá:
- És úgy döntesz?
Látom rajta, hogy elbizonytalanodik egy pillanatra és nagyot nyel.
Szorítani kezd a mellkasom, ahogy várom a válaszát. Csak pár másodperc telik el, de nekem egy örökkévalóságnak tűnik.
- Megbocsátani, meg tudok - feleli az alsó ajkát rágcsálva, én pedig visszafojtott lélegzettel várom a folytatást. - A mai beszélgetés Charityvel és Kyle-lal ráébresztett arra, vagyis inkább emlékeztetett, hogy én általában igyekszem magam mögött hagyni a múltat és a jelenből a legjobbat kihozni. Ráadásul az élet rövid ahhoz, hogy ne bocsátsak meg. De, hogy van-e esély arra, hogy közelebb kerülünk egymáshoz... őszintén nem tudom, Ryder - néz mélyen a szemembe ismét, a földről felemelve kék tekintetét. - Nem fogok hazudni, felkavart a beszélgetésünk kedden. Nem szeretném megint megégetni magam általad. Még időre van szükségem, hogy megemésszem a hallottakat és el tudjam dönteni, hogy mennyire tudlak közel engedni magamhoz.
Nem mondott igent, de egyértelműen nemet sem, ez pedig nekem elég, mert már reményt ad ahhoz, hogy ne adjam fel.
Eddig elviseltem, hogy nincs oda értem és seggfejnek tart. Nem fogom tagadni, valahol az is vagyok és ezt vállalom. De a keddi beszélgetésünk betörte a falat, ami által el tudtam viselni ezt. Ahogy akkor láttam Trinityt, a könnyeivel a szemében, összetörte a szívem.
Minden korábbi beszólása fájt a maga módján és kár lenne tagadni az aggodalmam, amit azért érzek, hogy túlhajtja magát, de ezeket eddig mind képes voltam bezárni a falam mögé, így nem is voltak rám akkora hatással, mint az, ahogy Trinity remegő hanggal azt suttogta, hogy jól érezte magát velem anno, mielőtt megbántottam. Azóta viszont csak arra tudok gondolni, hogy szeretném, ha látná, hogy megváltoztam. Hogy jobb vagyok, mint voltam.
Egészen idáig szerettem volna csak egy kicsit megtörni a jeget köztünk. És álszentség lenne azt mondani, hogy nem akartam repetát belőle. Még most is akarok, hiszen egyetlen pillantása is elég, hogy beinduljon a fantáziám. De már nem ez érez prioritást. Legalábbi jelenleg biztos nem, mert az elmúlt négy napban rájöttem, hogy kicsinál, ha egyáltalán nem beszélünk egymással.
Az apám biztos, hogy szarrá fikázna, ha hallaná ezeket a gondolataimat, de ez jelenleg marhára nem érdekel.
Akkor nem, amikor Trinity így néz rám.
- Vagyis ez egy talán - foglalom össze a gondolatait. - A talán nekem megfelel - teszem hozzá gyorsan, amikor szóra nyitja az ajkait, gondolom, hogy magyarázkodjon, de a reakciómtól rögtön össze is zárja azokat. - Megadom az időt, amit és amennyit kérsz. Nekem is van mit rendeznem magamban - vallom be, amivel látványosan meglepem.
- Komolyan mondod?
- Teljesen - bólintok. - Meg sem merem kérdezni, hogy miket gondolsz rólam azok után, hogy ez ennyire meglepett - mosolyodom el. - De komolyan gondoltam, amikor azt mondtam, hogy sajnálom. És tényleg életem egyik legnagyobb hibájának gondolom, amit veled tettem. Pedig csináltam már jó pár hülyeséget életemben.
- Azt rögtön gondoltam - mosolyog rám, amitől bizsergés indul meg a gerincem mentén.
- Mosolyogsz - bukik ki belőlem döbbenten.
- Szoktam mosolyogni.
- Tudom, de... rám elég rég tetted. Mondjuk nem is tettem azért, hogy mosolyogj. Először a Kaylee általi ütközés, aztán Max miatt a múlt héten. Sok mosolyra való ok nem volt ezekben. Már majdnem egy hónapja itt laktok és nekünk már két konfliktusunk volt - gondolok bele. - Ez gáz.
- Lehet, de vér még nem folyt - próbálja elviccelni, de aztán kiszakad belőle egy sóhaj, miközben ellöki magát a pulttól és leül elém az asztalhoz. - Én sem kezeltem jól ezt az egész helyzetet. Odaszúrtam neked, amikor csak tudtam és bezártam, amikor épp jó pillanatodban kaptalak el. Igazad volt, amikor azt mondtad, hogy szinte bármit teszel, én rosszat látok benned. Amit sajnálok. Csak... annyira zavart, hogy úgy teszel, mintha minden rendben lenne és nem vagy hajlandó megbeszélni a történteket. Talán ez fájt és bosszantott a legjobban. Azt, ami történt, le tudtam zárni, de a válasz nélküli miérteket nem. Úgyhogy én is sajnálom, hogy így viselkedtem. Ez kettőnkön ment el.
- Azért nem könnyítettem meg a helyzeted - vonok vállat sután. - Bár nem szándékosan borítottalak ki, de szívtam a véred. Igaz, sokszor csak nem akartam, hogy túlhajtsd magad a tanulással mondjuk, de tény, hogy léptem át határokat.
- Ez így volt - bólint - de nem háríthatom csak rád a feszültségek okát. Tény, hogy én meg túl merev és kemény voltam veled. Akkor is, amikor nem kellett volna. Nem szokásom ennyire kiakadni és elveszíteni a fejem, mint ahogy veled tettem. Nem beszólás, de te képes vagy kihozni a legrosszabb oldalam - küld felém megint egy mosolyt. - És a legrosszabb az egészben, hogy a közös éjszakánkra visszagondolva, valahol a legjobbat is.
- Azt hiszem, hogy ez kölcsönös - vallom be. - Még soha nem borultam ki azért, mert nem tudok aludni az egyik lakótársam miatt - utalok az estéjére Maxszel. - Ezért is bocsánatot kérek. És a Kaylee-s eset miatt is.
Ugyan ezt most főképp negatívumként írtuk le, de nem vagyok biztos benne, hogy tényleg az. Hiszen azt mondta, hogy a legjobb oldalát is ki tudtam hozni belőle. És az biztos, hogy ő is belőlem.
- Féltékeny voltam - ismerem be, mielőtt megállíthatnám magam.
- Mármint... - kezdi teljes döbbenetben, de aztán elhallgat.
- A srácoknak azt mondtam, hogy nem vagyok az - nyelek nagyon - de a napokban én is sokat gondolkodtam és... tényleg kiakasztott, hogy nem tudok aludni, de azt hiszem, hogy igazuk volt. Tényleg volt bennem féltékenység Max miatt. Sajnálom, hogy mindez így csattant rajtad.
Kell pár perc Trinitynek, mire összeszedi magát és feldolgozza a hallottakat.
- Nos - nyel nagyot - azt hiszem, hogy akarva, akaratlanul is nagy hatással vagyunk egymásra. Ez a mi szupererőnk - néz mélyen a szemembe, nekem pedig a szavaitól megint felfelé indulnak az ajkaim. - Igyunk a szupererőnkre és a megbocsátásra - dönti felém a poharát.
- A szupererőnkre - koccintom neki az enyémet - és a megbocsátásra. Meg az első lépésre, amit normálisan tettünk egymás felé most.
- Egs! - kortyol a vizéből, s a következő pillanatban hatalmasat kordul a gyomra.
- Csak nem éhes vagy? - vigyorodom el.
- De, nagyon. De le is akarok zuhanyozni és...
- Menj zuhanyozni - szakítom félbe - addig összedobok neked egy szendvicset.
- Ezzel akarsz megpuhítani, hogy adjak még egy esélyt? - vonja fel a szemöldökét mosolyogva, de megrázom a fejem.
- Tudom, hogy ennyivel nem fog menni. Csak rendes vagyok. Épp jó pillanatomban kaptál el - kacsintok rá.
- Tényleg megtennéd? - jelenik meg hála a szemében.
- Menj csak - bólintok. - Sonkás szendvics jó lesz?
- Tökéletes - áll fel és elindul kifelé, de végül csak nem tudom megállni, hogy ne szóljak utána és kérdezzem meg, ami nyomaszt, mióta megjött.
- Trinity!
- Igen? - néz vissza az ajtóból a válla fölött.
- Kérlek, ne utálj meg a kérdésért, de ez a smink... a meló... ugye nem keveredtél bajba?
Nem tudom, hogy rám van-e írva, hogy aggódom, vagy az előbbi beszélgetés tényleg egy lépés voltunk köztünk és ezért nem akad ki, de elhúzva a száját, visszafordul felém.
- Nem árulom a testem, ne aggódj - feleli, de a hangja, mintha megremegne. - Csak pincérkedem egy bárban, ez minden - teszi hozzá szomorkás mosollyal, aztán magamra hagy.
Nem mondott nemet, de igent sem, aminek nem tudom, hogy mennyire örüljek. Mindenesetre, az egy héttel ezelőtti állapotunkhoz képest már jól reagált. Mind a ketten jól viseltük ezt a találkozást és én őszintén örülök, hogy higgadtabban is tudtunk beszélni a keddi hirtelenség után.
Talán éppen ez az oka annak, hogy amikor visszatér, a zuhany és sminklemosás után a pizsamájában és a selyemköntösében, felhozom a témát, ami mind a kettőnket érzékenyen érint.
- Elmondhatok még egy hülyeséget, amit tettem? - fordulok felé, hogy a szemébe tudjak nézni. - Valamit, ami hülyeség, de nem bántam meg és... amiben te is érintett vagy?
- Akarom én azt tudni? - kérdezi kissé bizonytalanul, ahogy leül az asztalhoz.
- Azzal az estével kapcsolatos, amikor beletettek valamit az italodba - nyelek nagyot, mert hirtelen gombóc nő a torkomban.
- Végre normálisan tudtunk beszélgetni, biztos jó ötlet azt az estét felemlegetni? - mosolyodik el szomorúan, s a szemében megjelenő fájdalomtól tudom, hogy nem beszólni akart ezzel a kérdéssel.
- Talán nem. De úgy érzem, hogy tudnod kell róla. Kyle a lelkemre kötötte, hogy mondjam el neked, mert ezzel bizonyíthatok, de én nem ezért akarom - rázom meg a fejem. - Azért szeretném, ha tudnál róla, mert tudom, hogy lehet, hogy negatívan is hathat a rólam való megítélésedre és akkor inkább most elmondom, amíg nem biztos, hogy kapok második esélyt, minthogy azután derüljön ki, te kiakadj és ismét a nulláról kezdjük.
Trinity látványosan nincs oda ezért a témáért. A testbeszédje is megváltozik, sokkal jobban összehúzza magát és a karjait is összefonja maga előtt, de azért bólint.
- Rendben, mondd, miről van szó.
Most én vagyok, aki húzza az időt. Trinity arcát fürkészve figyelem, hogy biztos-e benne, mert erőltetni sem akarom, de ahogy a tekintetében a fájdalom mellett megjelenik az elszántság, tudom, hogy tényleg ideje bevallanom neki, hogy mi történt utána.
Fogom a tányért, amin a szendvics van és azzal együtt csatlakozom a lányhoz az asztalnál.
- Köszönöm - veszi el tőlem a tányért, miközben várja, hogy belekezdjek a mondandómba.
Csak biccentek egyet, jelezve, hogy semmiség, aztán megvárom, hogy megegye, nehogy elmenjen az étvágya a témától.
Csak utána kezdek bele:
- Másnap megtudtuk, hogy ki volt a srác, aki drogot tett az italodba. És azt is, hogy hol lakik - szakad ki belőlem egy mély sóhaj, mert számomra sem a legkellemesebb a téma. - A srácokkal elmentünk hozzá, miután eljöttünk tőletek. Csak rá akartunk ijeszteni, az volt a terv, hogy beszélünk vele, aztán lelépünk, de amikor én megláttam, akkor... valami teljesen átkattant bennem. Felszakított bennem régi sebeket is és képtelen voltam kiverni a fejemből az előtte lévő este emlékeit. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy mi lett volna, ha nem botlunk egymásba, ha nem találok rád, mielőtt az a barom... - képtelen vagyok kimondani és a hangom is elcsuklik, így kell pár másodperc, amíg képes vagyok újra megszólalni. - Elvesztettem a fejem és ha Warrenék nincsenek ott, akkor lehet, hogy nem is álltam volna le. Úgy ütöttem, hogy nekik kellett lerángatniuk róla. Nem tudtam elviselni, hogy mit tett veled. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy más nem tendált bennem, de ahogy a buliban le kellett vinnem téged a lépcsőn, én...
- Megmentettél - szólal meg, tőle szokatlanul vékony hangon.
Látom, hogy nagyot nyel.
Most neki kell összeszednie magát.
- He te nem viszel le a többiekhez, akkor sokkal rosszabbul is elsülhetett volna a dolog. Ezt még sosem köszöntem meg. Most viszont szeretném elmondani, hogy mennyire hálás vagyok, hogy nem hagytad, hogy bajom essen. Annak ellenére sem, hogy határozottan nem voltunk jó viszonyban.
- Talán nem voltunk abban - kezdem és anélkül, hogy felfognám, átnyúlok az asztalon és megfogom a kezét - és te utáltál, teljes joggal, de akkor sem hagytam volna, hogy bármi bajod essen - nézek mélyen a szemébe, amiben annyi érzelmet látok.
Negatív és pozitív fény is csillan benne, szinte felválta. Nem csoda, hogy időre van szüksége, amikor ennyi minden kavarog benne. Szeretném tudni, hogy mi az ami ellenem szól és mi az, ami nem, de komolyan gondoltam, hogy megadom neki az időt, bármennyire is kell neki belőle.
- Úgy néz ki, hogy nem túloztunk - szólal meg halkan, s nem tudom nem észrevenni, hogy nem húzta el a kezét - tényleg nagy hatással vagyunk egymásra, bármi is van.
- Igen. Haragszol, amiért ezt tettem?
Pár másodpercig habozik, de aztán - ugyan bizonytalanul - megrázza a fejét.
- De nem kellett volna nekimenned. Bajod eshetett volna és a hoki is veszélybe kerülhetett volna, ha kiderül. Kizárhattak volna a csapatból, de minimum felfüggesztettek volna.
- Tudom. De akkor nem a józan eszem irányított. Tényleg elvesztettem a kontrollt, ami nem jellemző rám.
- Azért nem bánom, hogy a srácok leállítottak és nem hagyták, hogy teljesen nagy hülyeséget csinálj.
Kedden még nem tiltakozott, amikor azt mondtam, hogy utál, most pedig aggódik értem? Mert ez arra utalt, nem? Vagy csak szeretném, ha arra utalna? Valóban ennyire elvágtam magam nála és most csak rendes velem?
- Trinity - kezdem, mert nem bírom ki, hogy ne kérdezzek rá, melyik lehet a helyes - tényleg gyűlölsz engem?
A lány ajkai elválnak egymástól és hátradől a széken, ezzel kihúzva a kezét az enyémből. A száját elhagyja egy reszketeg sóhaj, ahogy átgondolja a válaszát.
- Ezt mondogattam - kezdi az alsó ajkát rágcsálni megint. - És így is éreztem, de kedden, ahogy rám néztél... megfordult a fejemben, hogy mi van, ha ez túlzás. Gyűlölni valakit, nagyon erős kifejezés - süti le a szemeit. - Ezen is sokat gondolkodtam a napokban - vallja be, majd erőt véve magán, felnéz rám. - Utáltam, amit tettél és azt, ahogyan kezelted utána a dolgot, de téged? Talán az elején igen. Miután azt éreztem, hogy teljesen megaláztál, igen, utáltalak. Viszont azóta talán jobban gyűlöltem a tetted és azt, hogy ez mekkora hatással volt rám. És azt, hogy te mekkora hatással vagy rám a mai napig mindazok ellenére, ami történt. Ezért is van szükségem időre. Ha el is hiszem, hogy megváltoztál, akkor is át kell gondolnom, hogy merek-e kockáztatni, érted? Túl nagy hatással vagy rám és ez kicsinál. De azt komolyan mondtam, hogy megbocsátok neked. Elvégre egyikünk sem a múltban élő típus, nem?
Képtelen vagyok megszólalni ezek után. Csak megrázom a fejem és magamra erőltetek egy halvány mosolyt.
Hatással vagyok rá, de nem akarja, hogy hatással legyek.
Valami ilyesmit éreztem én is aznap, amikor másnap felébredtem mellette. Megijedtem és ellöktem magamtól. Ha Trinity is így érez és emellett dönt, akkor nem állok jól, mert elveszítem. Csak bízhatok abban, hogy ő jobb, mint az én tizennyolc éves énem, mert azok után, amit az elmúlt egy hétben és most a konyhában tapasztaltam, nem bírnám elviselni, ha továbbra is levegőnek nézne és nem állna szóba velem. Ez a beszélgetés megerősített abban, hogy többet akarok belőle. És ezúttal nem akarom elszúrni, bármilyen ijesztő is, amit velem művel.
- Köszönöm a szendvicset - áll fel, amikor rájön, hogy nem fog tudni kicsikarni belőlem más reakciót és a tányérral a mosogatóhoz megy, én pedig képtelen vagyok elszakítani róla a tekintetem.
Minden mozdulatát követem, mintha az agyam attól félne, hogy most látom úgy utoljára, hogy normális a kapcsolatunk. Mind a kettőnkben túl sok érzés kavarog és nem tudjuk, hogy ez hova vezetheti azt, ami köztünk van, így minden pillanatot magamba akarok vésni a mostból.
Egészen addig nézem, ahogy elmossa a tányért, amíg a mobilom rezegni nem kezd az asztalon és a képernyőn meg nem jelenik Warren neve.