Agonizing nights [ skk • bsd ff. • HUN ]

|késő esti filozófia|

Még ültek úgy egy darabig. Dazai is lecsillapodott már, Chuuya azonban kezdett fázni a lenge ruházata miatt hiszen nem nagyon foglalkozott azzal indulása közben mit visel. Csak sietett ahogyan csak tudott és csapot papot hátra hagyva jött Dazaiért.

-Chuuya.. kérdezhetek valamit? - Dazai hangja elhaló volt. Reszketett és még mindig félre vette a levegőt a szavak között és gyakran elcsuklotta a mondatok végét..
-Olyan nagylelkű vagyok, hogy kérdezhetsz még egyet
-Megtisztelsz...
-Na mondjad. - kellett pár perc mire a magasabbik összeszedte a gondolatiat. Többször is meggondolta magát, de már fájt volna neki ha tovább magában tartja.
-Gondolod, hogy ami közöttünk volt csak egy fellángolás mert kerestük a helyünket ebben a világban? Egyikünk sem meleg, egyikünk se szerette a másikat, csak akartunk valahova tartozni és, hogy valaki legyen mellettünk. Gyerekek voltunk korlátok nélkül amibe kapaszkodni tudunk volna. És most itt vagyunk mindketten. Két felnőtt férfi. Te talán már tudod de nekem még mindig fingom sincs, mi a célom az életben azon kívül, hogy meghaljak... Nem tudok aludni ... Segíts Chuu... Álmos vagyok... - Chuuyának megesett a szíve egykori társán. Látta rossz napjain és nehéz pillanataiban de ennyire megviseltnek még sosem. Cirógatta csak, Dazai előző szövegelése kicsit megakasztotta nála a kazettát. Nem tudott neki választ adni mert magában is feltette már a kérdést, nem egyszer. Dazai óta nem szeretett senkit. Sőt. Olyan szerelmük volt, hogy ők még csak nem is tudtak róla. Ha igen akkor pedig az istenért sem vallották volna be másnak nemhogy maguknak vagy a másik félnek. Dazaiban évek óta lappang ez a kérdés de mindig meghúzta magát. Nagy beszédes volt meg még az is a mai napig, ami szívén az a száján még ha nyersen is fogalmaz és nem körít. Annyira merész még sem volt eddig, hogy ezt így nyíltan elmondja a törpéjének.
-Ezt majd holnap megbeszéljük. - mondta Chuuya annak reményében talán elfelejti ezt másnapra. Lélekben meg már megbékélt azzal, hogy Dazai minden bizonnyal nála fog tanyázni az éjszaka további részében.
-Nem tudom te , hogy érzed de én már baszottúl mennék haza. Tehát ha nem bánod.. - Chuuya feltápászkodott valamikori társa mellől és felült a motorára. Dazai csak nézte, igazából fogalma se volt miért nem húzott már el mert már egészen feszéjezte az a szemkontakus amit már lassan öt perce folytatnak egymást közt.
-Dazai én kurvára ráérek csak szétfagyok tehát ha idenvonszolnád a segged igazán hálás lennék. De akár holnapig is szemezhetunk de ahogy gondolod. - az ifjabb csak nézte. Még elkellett jutnia az agyáig az információnak. Chuuya most haza viszi? Dehogy viszi. Legalábbis hozzá "haza". A vörös nem hagyta volna magára ilyen szétesett állapotban. Ezután a beszélgetés után meg amúgy se. Mert volt benne egy olyan megérzés ha ezt a lehetőséget elengedi talán tényleg ez lesz az utolsó, hogy magán érzi majd a társa pillantását. Rosszabb esetben nem, és maximum csak a földön fekvő élettelen testét figyeli vérben ázva.

Dazai is felállt és felült a vörös mögé. Átölelte a derekát ami valóban olyan egészségtelenül karcsú mint ahogy annak látszik még is egy bizonyos szinten vonzónak találja. Fejét az előtte ülő nyakhajlatába fúrta.

Chuuya a lehető leggyorsabban igyekezett haza. Félő volt, hogy Dazai egy gondolattól vezérelve csak elengedi őt ezért egyik kezével mindvégig fogta a másikét.

De kérdés sem volt. Féltette azt az idiótát