Hirtelen

16.

- Ari... - szóltam elfúló hangon.

- Hmm?

- Ari... Le kell állnunk! - még mindig a kelleténél gyorsabban vettem a levegőt.

- Miért? - nézett rám összezavarodottan.

- Nem szeretnék olyat tenni, amit később megbánnál. - mondtam az igazat, de közben baromi nehezemre esett távolabb húzódni tőle.

- Csak mondd azt, hogy nem akarod, nem kell a körítés! - mondta sértődötten. Lelökve magáról kigördült alólam és nekem háttal fejét a párnájára hajtotta, magára húzva a takarót.

- Ari! - befeküdtem mellé és a vállánál fogva megpróbáltam magam felé fordítani, de nem hagyta.

Jó, akkor játsszunk így, ha akarod!

Az ágy széléhez mentem és leguggoltam hozzá. Nem fordult el.

- Tudom, hogy akartad. - suttogta maga elé, de tökéletesen hallottam, mivel a szobában csak az utcáról beszűrődő autózajok hangját lehetett hallani. - Akartad, még ha nem is mondtad soha. És most én is akartam, erre te elhajtottál. Nem értelek, Arthur.

- Igazad van, Principessa. Akartam. Akartalak és még mindig akarlak, azt viszont nem, hogy elsiessük. Lesz még rá elég időnk, nem kell most megtörténnie. És higgy nekem, én leszek ezen a világon a legboldogabb, ha nekem adod magad. - mosolyogtam rá a legesleglágyabb mosolyommal, amit elő tudtam kaparni a tarsolyomból. - De nem kell most. Értsd meg, én neked szeretném a legjobbat.

Visszafeküdtem mellé az ágyba és hátulról szorosan magamhoz húzva átkaroltam a derekát.

- Lehet, nem is álltam volna rá készen... - mondta kicsit megenyhülve.

- Na látod! Addig várok rád, ameddig csak kell. És, ha úgy akarod, még százszor bizonyítok neked, hogy elnyerjem a bizalmad. - csendben feküdtem a fehér lepedők közt, hallgatva az egyenletessé vált szuszogását."

Arina

2023.08.11.

- Biztosan nem gond, hogy nem leszünk itthon? - kérdezte anya, mikor már fél lábbal kint voltak a küszöbön.

- Nem, mondtuk már, hogy megleszünk. Meg különben is, mindannyian felnőttek vagyunk, tudunk vigyázni magunkra.

- Rendben.

- Jó szórakozást! Sziasztok! - csukta be a bejárati ajtót a szülők háta mögött Mirco egy nagy sóhaj kíséretében. Anya és Mrs. Leclerc szinte barátnőkké váltak a nyaralás idáig eltöltött napjai alatt és kitalálták, hogy egyik este feltétlenül el kell menniük a szomszéd kisvárosban lévő szabadtéri színházba, így esett a választásuk a ma estére. Természetesen apát is elrángatták magukkal, aki ha nem is a színdarab, de a felesége miatt szintén velük tartott.

- Mit csináljunk? Visszamenjünk a partra fürdeni? - szólalt meg Lorenzo a kanapéról.

- Tegnap, amikor jöttünk vissza az étteremből, elmentünk egy bár mellett. Elmehetnénk akár oda is. - vetette fel Luisa.

Másfél órával később már csinosabban sétáltunk Saint Tropez tengerpart közeli részén, ahol az újonann épített éttermek és bárok helyezkedtek el. A sötétített ablaküvegekkel ellátott kétemeletes ház előtt két biztonsági őr állt, akik egyesével léptették be a többméteres sorban álló szórakozni vágyó korunkbelieket. Charles az egyik biztonsági őrhöz lépett, váltott vele pár szót, majd a fejével felénk intve villantott egy harminc fogas vigyort.

A bent lévő fülledt levegőhöz és a színes fények vibrálásához viszonylag hamar hozzászokott a szervezetem. A hangszórókból a DJ által mixelt zenék szóltak, néha pedig hallani lehetet egy-két latin számot is. A táncparketten már jókora ember tömeg táncolt a zene dallamára. Helyet foglaltunk egy eldugottabb asztalnál és kikértük az első kör rövidet.

- Mirco, gyere már táncolni! - szólt rá erélyesen a Mircora Ysabelle.

- Hallottad haver, menj csak, mi is mindjárt megyünk utánatok. - nevetett a bátyámon Lorenzo, aki nemrég tért vissza a parkettről Camille-lal.

- Mi nem táncolunk? Most egész jó a zene. - súgta a fülembe Arthur.

- De, mehetünk. - húztam mosolyra ajkaim és tenyeremet az övébe csúsztatva húztam magam után a tömeg irányába.

Az egymás után felvillanó lila, piros és kék fények, Arthur - az enyémhez képest hatalmas - tenyere és a bennem lévő kisebb-nagyobb alkoholmennyiség eufórikus hangulatba vitt. A külvilág, az idő, a táncoló tömeg, a különböző hanghatások megszűntek létezni.

Csak ketten maradtunk a térben.

Arthur és én.

Tempósan ringattam a csípőmet az üvöltő zene ütemére. Az íriszenik végig egymásba fonódva csillogtak. Egyik tenyere hol a fenekemen, hol a hátamon kalandozott, a másikkal pedig időről-időre magához húzott egy csókra a tarkómnál fogva. Éreztem a szájának kesernyés ízét, a bőre puhaságát, és a bennem tomboló vágyat. Akartam Őt. Testestül-lelkestül akartam. Ujjaimat a hajába vezetve tapasztottam ajkaimat az övéire. Amint a nyelve bejutást nyert egyre szenvedélyesebben csókolt. Apró, de gyors levegővételekre elválva ugyan, de folyamatosan ostromoltuk a másikat. Arthur a csókot megszakítva hagyott kis csókokat az arcélemen, majd a nyakamon. Éreztem a bőrömön minden lélegzetvételét. Egyre inkább zihálva vettük a levegőt, a szívverésem simán felvette volna a versenyt a leggyorsabban száguldó vérvörös Ferrarival.

- Mi lenne ha lelépnénk? - kérdeztem túlkiabálva a zenét.

- Köszönöm a táncot, mia principessa! Gyere! - nyomott újabb csókot a már felduzzadt ajkaimra és az asztalunk felé vezetett.

Egyik kezemben a táskámmal, másikban Arthur meleg tenyerével siettünk vissza az apartman felé a kellemesen lehűlt éjszakában. A közvilágítás és az égen pislákoló ezernyi csillag méginkább rátettek egy lapáttal a hangulatomra. Alig volt valaki az utcákon, akik pedig mégis, azok az éttermek teraszain ültek, így nem nagyon kellett kerülgetnünk a járókelőket. Mindössze pár perc alatt visszaértünk a szállásra. Még 'hazafelé" menet villámgyorsan írtam egy üzenetet Luisának, hogy ne keressenek. Nyílt a bejárati ajtó, majd azzal a lendülettel csukódott is mögöttünk. Akadályfutókat megszégyenítő ügyeséggel vágtunk át a nappaliban széthagyott dolgokon a lépcső felé. A szobánkba érve Arthur bevágta az ajtót, majd nekinyomott a hátamnál és ismét az ajkaimat tépte. Közben lefejtette a vállaimról a rövid fekete ruhám pántjait, elidőzve a melltartóval takart mellkasomon. Az alhasam tájékán olyan bizsergést tapasztaltam, mint amilyet még soha.

- Biztos akarod? - kérdezte nagyot nyelve.

- Még kérdezed? Gyere már ide!

Eszem ágában sem volt meghátrálni, pont ezt akartam, sőt, mitöbb, szükségem volt rá. Szükségem volt rá, hogy feloldja azt a nyomást, amit hónapok óta a bensőmben éreztem, ahányszor csak csókot váltottunk vagy megérintettük egymást.

Lefejtettem róla a kidolgozott felsőtestét takaró vékony inget, majd sorra kerültek le mindkettőnkről a ruhadarabok. A fenekemet megmarkolva felkapott, mire és ösztönösen a dereka köré fontam a lábaimat. Az ágyhoz cipelt, ledobott rá, de a lábaim még mindig ugyanabban a pozícióban voltak. Tekintete pár pillanat erejéig elidőzött az arcomon és a melleimen, majd ajkaival felfedezőútra indult - nyálas csókokat hagyva minden porcikámon.

- Ne kínozz tovább! - mondtam elfúló hangon, mire a derekával szétlökte a felhúzott combjaimat.

Bizton állíthatom, hogy életem legeslegszebb éjszakáját tölthettem Arthurral.

Úgy éreztem, végre ott vagyok, ahol mindig is lennem kellett.

Arthur Leclerc karjaiban.

TikTok: hqnna.writer