Cseszd Meg! {+18}

9.

Trinity:
A kislány, akit korrepetálok, Hannah nemrég elment. Szerencsére az anyukája jött érte, ugyanis olyan vihar tombol kint, mintha mindjárt eljönne a világ vége. Az elmúlt egy hétben folyamatosan ez van, olyan pocsék az idő, mint otthon a hangulat, ha Ryder és én egy helyen vagyunk. Ritkák az ilyen pillanatok, de néha elkerülhetetlen a találkozás sajnos.
Még mindig ég az arcom, ha a veszekedésre gondolok, de nem azért, mert összevesztünk, hanem mert ingyen showt adtam éppen Rydernek, még ha nem is szándékosan tettem. Magát a veszekedést már elengedtem, de mindazt, ami a randi előtt és után történt, azt valamiért képtelen vagyok. Akaratlanul is elkezdtem azon gondolkodni, hogy volt-e rá bármilyen hatással mindaz, ami történt, vagy tényleg csak a kialvatlanság beszélt belőle, amikor nekem támadt. Képtelen vagyok kiverni a fejemből azt, ahogy rám nézett, mintha tényleg féltékenységet láttam volna a szemében, de nem akarom elhinni, hogy az valós volt.
Egy biztos, hogy a feszültség köztünk valós és az elmúlt napokban a viharok is azok, amik közül a mostani különösen durva.
Örülök, hogy ma kivételesen Hannah-nak nem egyedül kell hazamennie, mert ebben az időben nem is engedném neki. Ítéletidő van odakint, más sem hiányzik, hogy az én felügyeletem alatt baja essen, mert elindul egyedül haza.
Viszont én nem vagyok ennyire szerencsés, értem nem jön senki és mivel kölcsönadtam a kocsim Charitynek, így az is kilőve, az egész nap esős idő miatt pedig nem mertem ma bevállalni a motort. Úgyhogy én most várhatok a taximra, ami egyébként nem is akar jönni ilyen viharban, ugyanis az ide vezető úton baleset van, így hatalmas a dugó. Hannah anyukája is korábban indult, hogy most időben haza tudja vinni és még így is késett egy kicsit. Jobb is így, mert van egy olyan érzésem, hogy nem lett volna etikus, ha a taxival hazavittem volna a lányát, márpedig nem hagytam volna egyedül itt sem a suliban, ahol az előbb, amíg pisiltem, az áram is kiment. Tényleg igazi apokaliptikus helyzet van kint, aminek hála, itt ragadtam a suliban tök sötétben, teljesen egyedül.
Vagyis azt hittem, hogy egyedül vagyok, éppen ezért hatalmasat visítok, amikor a sötét folyosón egy mellkasnak ütközöm.
- Én vagyok az, nyugalom - fog meg Ryder határozottan, mielőtt elesnék, ahogy visszapattanok az izmos mellkasáról.
Az ijedtségtől úgy zakatol a szívem, mintha legalább maratont futottam volna és a kezem is remeg.
- Bassza meg! - szakad ki belőlem idegesen. - Mégis mi a francot keresel itt?
- Elvitték a kölyökcsapat utolsó tagjait, úgyhogy bejöttem mosdóba - feleli és a kezeivel még mindig a karomat fogja.
Beismerni is borzalmas, de az érintése a ruhán keresztül is perzseli a bőröm és kellemes melegséggel áraszt el ebben a rossz időben. Gyorsan hátrébb lépek, mielőtt az idióta, összezavarodott testem többet akarna.
Gyűlölöm, hogy Ryder az eseteim közé tartozik, gyűlölöm, hogy itt ragadtam vele a sötét, üres iskolában és gyűlölöm, hogy a testem annak ellenére is reagál rá, hogy én magam a világból is képes lennék kifutni előle, és nem gyávaságtól.
- Miért nem az edzők mosdóját használtad?
A csarnokban az öltözőkben is van mosdó, de amennyire tudom, az edző irodájának külön vécéje is van és mivel Ryder másodedző a kölyökcsapatnál, így gondolom, hogy ő is használhatja azt a külön mosdót, semmi logika nincs abban, hogy idejött.
Ryder pár percig csendben áll. Tök sötét van, de nagy nehezen sikerül kivennem az arcát és azt, ahogyan égkék szemeivel engem fürkész.
- Meg akartam nézni, hogy ti végeztetek-e már - vallja be végül.
Annyira őszintének tűnik, hogy döbbenetemben még hátrébb lépek.
A veszekedésünk óta többször is bocsánatot próbált kérni, de én jobbnak láttam az ő módszerét alkalmazni: úgy tenni, mintha nem történt volna semmi. Liberty említette, hogy Rydernek bűntudata van, de az, hogy mondhatni, aggódott Hannah-ért és értem, jobban megdöbbent, mint azt szeretném. Pedig tudom, hogy valószínűleg a bűntudata kovácsolta az aggodalmat benne.
- Hannah már elment - felelem, összefonva a karjaim magam előtt.
Jelenleg a karjaim jelentik a falat kettőnk között, azok a pajzsaim, amik biztonságban tartanak a Ryder nevezetű tornádótól. Kint tombol a vihar, de itt bent sincs szélcsend. Idebent mi magunk vagyunk a vihar. A hideg és meleg, ami ütközik és mennydörgést vált ki és a köztünk lévő feszültség villámokat szór. Láthatatlan. Hangtalan. És nem olyan veszélyes, mint a kinti, de mind a ketten megérezzük, ahányszor csak lecsap a belső viharunk, amint kettesben maradunk. Mindaz, ami történt köztünk és amit mai napig érzünk, a negatív érzelmek, amik harcolnak a vággyal. Az egész köztünk lévő dolog egy halálos vihar, ami képes lenne darabokra tépni minket egy másodperc alatt.
Ryder az egyik nyitott terem felé néz. Olyan durva a helyzet kint, hogy a délutáni órák ellenére, mintha éjszaka lenne már a fekete felhők miatt. Nem tudom, hogy mi játszódik le a fejében, de mivel nem reagál, így én vagyok kénytelen beszélni:
- Most már tudod, hogy igen. Hannah-t elvitte az anyukája, én meg már hívtam egy taxit, csak az a kérdés, hogy hajlandó-e elindulni ebben az időben.
- Nincs kocsid? - pillant vissza rám.
- Charitynek adtam mára - rázom meg a fejem.
Ismét a terem felé néz, gondolom ki az ablakon.
- Ilyen időben jobb, ha ki sem tesszük a lábunkat. Amíg nem megy el a vihar legalább egy kicsit, nem indulok el.
- Hát... akkor jó várakozást - mennék el mellette, de elkapja a kezem.
- Ugye nem akarsz kimenni, hogy ott várd a taxit?
Talán gyerekes vagyok, de inkább állok kint és kapaszkodom egy oszlopba, hogy ne vigyen el a szél, minthogy Ryderrel vészeljem át a vihart idebent. Nem bírnám elviselni ezt a feszültséget kettőnk között.
- Komolyan akarod, hogy erre válaszoljak? - vonom fel a szemöldököm, bár nem vagyok biztos abban, hogy látja a sötétben.
- Trinity, nem mehetsz ki ilyen időben - közli velem, majd meg sem várva a reakciómat, elkezd behúzni a terembe.
- Eressz el! - sziszegem és amint lehetőségem nyílik rá, kihúzom a kezem a szorításából.
- Komolyan képes lennél inkább kimenekülni, minthogy itt leülj és kibírj velem néhány órát? Nézd, sajnálom a történteket, nem akartam bunkó lenni veled, csak szarul aludtam az éjjel, de ne mondd már, hogy két órát sem bírsz ki velem egy teremben - fakad ki ingerülten és mélyen a szemembe néz.
Nem válaszolok neki. Egyrészt nem tartozom magyarázattal pont Ryder Fitzgeraldnak azzal kapcsolatban, hogy inkább a kinti vihart választanám a benti helyett. Bőven elég otthon folyamatosan egy fedél alatt lenni vele, nem akarom ezt az időt is vele tölteni. Főleg, hogy fogalmunk sincs, hogy mennyi is pontosan az a néhány óra. Másrészt pedig meglep a kifakadása, nem számítottam rá, hogy képes ilyesmire, Rydert még sosem láttam kikelni magából a jégen kívül, de ott nincs hokis, aki ne keményítene be néha. Ez a kiakadás megrémiszt és ettől szívem szerint csak még inkább kimenekülnék innen, de sajnos abban igaza van, hogy egy ilyen időben kint ácsorogni kábé öngyilkosság. Ami azt illeti, itt bent sem érzem magam teljesen biztonságban, de nem azért, mert Ryder bántana. Olyat nem tenne. Legalábbis fizikailag nem.
Képtelen vagyok bármit is reagálni neki, csak annyit tudok tenni, hogy állom a pillantását, amitől megint megjelenik a feszültség. Szinte hallom, ahogy pattog körülöttünk. Hosszú percekig tart a némaság, de végül Ryder nem bírja tovább és megtöri azt:
- Bassza meg! - túr a hajába idegesen és a csípőjét a tanári asztalnak támasztja. - Te tényleg gyűlölsz, nem igaz?
A hangja úgy cseng, mint aki csak most realizálja a dolgot, mintha egészen eddig nem hitte volna el, hogy a sok ellenállás általam és a negatív visszaszólások nem a gyűlöletemből fakadnának. Nem tudom miért, de a kérdésétől valami belenyilall a mellkasomba.
Tényleg gyűlölöm? - merül fel bennem a kérdés.
A gyűlölet nagyon erős érzelem és szó, mégsem tudnám mással magyarázni azt, amit iránta érzek.
Felülök az egyik asztalra, hogy húzzam az időt, de közben végig magamon érzem a tekintetét és amikor kint villámlik, a fénye betölti a termet, amitől arra az egy másodpercre látom, hogy Ryder kitartóan várja a válaszom, ahogy mered rám.
Összepréselem az ajkaim, mert tudom, hogy innen nincs menekvés.
Soha nem próbáltuk meg még megbeszélni mindazt, ami két éve történt és úgy néz ki, hogy Ryder pont ezt az alkalmat ragadta meg ehhez. Csapdába estem és ez a tudat kicsinál.
Én tökéletesen ellennék csendben a magam kis gondolataival, de van egy olyan érzésem, hogy Ryder nem hagyná annyiban a dolgot.
Végül valami akaratom ellenére is megtörik bennem, ahogy egy reszketeg sóhaj elhagyja a számat.
- Nagyon megbántottál aznap - szakad ki belőlem elkeseredetten.
Valószínűleg Ryder nem erre számított tőlem, mert néhány pillanatig megint csönd ölel körbe minket, mielőtt megszólalna.
- Tudom - nyögi ki, de most a hangja sokkal gyengébbnek tűnik, mint máskor.
- Kisírtam a szemeim miattad, Ryder és azt sem tudtam, hogy mégis mi történt. Az éjszaka csodálatos volt. Jól éreztem magam veled - kapom el a tekintetem a sziluettjéről és a lábamra szegezem azt.
Képtelen vagyok ránézni. Már így is elég sebezhetőnek érzem magam, amit utálok, de félő, hogy ha még rá is kell néznem a beszélgetés közben, akkor teljesen szétesem előtte, azt pedig nem akarom.
- Én is veled.
Már szinte csak suttog. Alig hallom a kint szakadó eső hangjától.
- Akkor mégis mi történt? - nézek vissza rá ösztönösen mégis, ahogy a mellkasomat elönti az akkori fájdalom egy enyhébb változata. - Mi volt az az egész, Ryder? Előző éjszaka oda, meg vissza voltál a hegekért a hasamon. Folyamatosan azt ecsetelted, hogy mennyire gyönyörű vagyok azokkal együtt és hogy egy igazi túlélő vagyok. Azt hajtogattad, hogy ne szégyelljem magam és a hegeket, mert így is tökéletes vagyok. Megnyíltál nekem és én is elmondtam neked, hogy miért vannak a hegeim. Elmondtam neked, hogy majdnem belehaltam egy betegségbe és azok a hegek ezt nap, mint az orrom alá dörgölik. Tudtad, hogy mennyire érzékeny téma nekem, de annyira... - a hangom elcsuklik, mert beismerni is bosszantó, de a szememet elöntik a könnyek. - Annyira kedves voltál velem. Úgy éreztem, hogy nincs mitől félnem melletted, hogy kicsit sem kell rosszul éreznem magam miattuk, hiába voltak még viszonylag frissek az emlékek. Erre másnap felkeltünk és konkrétan lerondáztál. Vagyis úgy tettél, mintha részeg lettél volna az éjjel és nem emlékeztél volna mindarra, amit beszéltünk. Megkérdezted tőlem, hogy azok tegnap is ott voltak-e a hasamon, mert biztosan nem feküdtél volna le velem, ha igen. Megaláztál és összetörtél egy másodperc alatt és még csak azt sem tudom, hogy mi történt. Hogy tényleg részeg voltál-e és kiesett az előző este, vagy valami más játszódott le a fejedben, csak... csak azt tudtam, hogy bármelyik is a válasz, az egész helyzet megalázó volt. Teljesen összetörtél - ismétlem, s lefolyik egy könnycsepp az arcomon.
- Tudom - ismétli és a sötétben is látom, ahogy előre esnek a vállai.
Lefogadom, hogy megbánta, hogy felhozta az érzéseimet iránta és hogy meg akarta azokat beszélni. Én viszont a könnyek ellenére mégsem teszem, mert végre kimondom mindazt, ami bennem volt eddig.
- És nem is bántott? Soha nem akartad megbeszélni velem. Mindig úgy tettél, mintha minden rendben lenne és mi sem történt volna a reggel. Ugyanúgy nyomultál, megpróbáltad kitörölni azt az egészet közülünk, pedig sokkal mélyebb sebeket ejtettél, mint azt te gondolnád. Mégis mi volt az az egész, Ryder? Mi történt aznap? Miért tetted ezt?
Ismét csend áll be közénk. Hosszú és feszült. Annyira feszült, hogy szinte fulladozom. Olyan, mintha kiszívták volna az összes oxigént. Tudom, hogy ez lehetetlenség, de olyan szinten üvölt a némaság, hogy szinte hallom, ahogy újabb és újabb könnycseppek buggyannak ki a szememből.
Már szinte kezdem feladni, hogy választ kapok a kérdéseimre, de végül csak kinyögi:
- Megijedtem.
Ennyi. Várom, hogy kifejtse, de nem teszi meg, makacsul hallgat.
- Megijedtél? - visszhangzom cinikusan.
Gőzöm sincs, hogy mit kéne kezdenem most ezzel és hogy egyáltalán mit akar mindez jelenteni.
- Igen, megijedtem - nyikordul meg az asztal, ahogy ellöki magát tőle. - Jól éreztem magam veled, Trinity - indul el felém, amitől ösztönösen menekülnék, az ujjaim úgy elkezdik szorítani a pad szélét, hogy szinte már fájnak. - Annyira jól, mint szerintem még soha senkivel. Beszélgettünk és megnyíltunk egymásnak és a szex... istenem, az frenetikus volt. Bevittelek a szobámba és összebújva aludtam utána veled, az istenit! Soha, senkit nem engedek a szobámba, de csajokat aztán biztosan nem. Az az én saját, privát szférám és nem szeretem mutogatni. Ha valaki bemegy oda, azt érzem, hogy a fejemben kutakodik és nem akarom, hogy mások a fejemben legyenek. De veled nem is hezitáltam. Azt akartam, hogy bent legyél velem, hogy ott aludj nálam, hogy magamhoz ölelhesselek, hogy beszippanthassam az illatod és a te látványodra keljek. De másnap betojtam - komorul el a hangja, s bereked. - Egy tizennyolc éves kölyök voltam, aki addig nagy kanállal falta az életet és csak kavart másokkal, a gimis barátnője óta senkivel sem csinált ilyeneket. Erre jöttél te. Beszóltál a folyosón és onnantól epekedtem utánad - lép elém végül. - Alig vártam, hogy megkapjalak, de nem gondoltam, hogy ennyire bensőséges lesz. Azt hittem, hogy csak szex lesz az egész, hiszen úgy tűnt, hogy te sem akarsz semmi komolyat. Erre azon kaptam magam, hogy veled akarok aludni a szobámban és képes lennék mindent megosztani veled, amit átéltem eddig életemben, jót és rosszat egyaránt. Másnap meg amikor felkeltem, megszólaltak a vészharangok a fejemben és igazi seggfejként viselkedtem, mert tudtam, hogy akkor biztos, hogy megtörik a varázs.
- Valóban - értek egyet, mert mást nem tudok jelenleg kinyögni, a vallomása teljesen lesokkol.
Arra számítottam, hogy majd összekamuzik valamit nekem, vagy elvicceli, esetleg elkezd habogni, vagy inkább eltereli a témát valami másra, mondjuk inkább a legutóbbi veszekedésünkre. Még az is kevésbé vágott volna mellbe, ha mégis a hallgatás mellett döntünk. Bármelyik opcióra számítottam volna, de erre semmiképp sem.
- De nem gondolkodtam - fogja két keze közé az arcom és az érintése megint forró löketet küld a testembe. - Soha nem akartalak megbántani, esküszöm. Ez lett volna az utolsó dolog, amire vágytam volna. Amint kimentél a szobámból, tudtam, hogy életem egyik legnagyobb hibáját követtem el - néz mélyen a szemembe és elkezdi az arcomon lefutó könnyeket törölgetni. - Szívem szerint azonnal utánad mentem volna, de nem tudtam volna a szemedbe nézni. Később egyszerűbb volt úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Tudom, hogy gyáva húzás volt, de te sem törekedtél arra, hogy meg tudjuk beszélni, én pedig nem tudtam, hogy hogyan kezdjek neki. De kibaszottul sajnálom, amit tettem. Ha tehetném, visszamennék és megváltoztatnám a múltat, de erre nem vagyok képes. És tudom, hogy nem ezt bizonyítottam a tetteimmel, de esküszöm, hogy megváltoztam. Soha nem akarnék neked szándékosan ártani, Trinity. Esküszöm - remeg meg a hangja, s a száját elhagyja egy reszketeg sóhaj, ami megperzseli az ajkaimat.
Minden egyes szava újabb és újabb fájdalmat idéz a mellkasomban. Beteges kettős érzés támad bennem, mert egyszerre töri újra össze a szívem és gyógyítja meg közben. Sosem gondoltam volna, hogy el fog következni ez a beszélgetés, azt meg végképp nem, hogy ilyen hatással lesz rám. A könnyeim megállíthatatlanul folynak az arcomon, ő pedig igyekszik azonnal felszárítani őket. Az édeskés-mentás illata körbeölel, ami nem segít abban, hogy megnyugodjak.
Bassza meg!
Utálok mások előtt sírni.
Utálok egyáltalán sírni, de Ryder előtt tenni ezt, még rosszabb, mintha mások látnának. Nem akarom megengedni magamnak ezt előtte. Már így is túl sok könnycseppet ejtettem miatta, a jelek szerint mindezt azért, mert ő megijedt attól, hogy túl jól érzi magát velem. Őszintén nem tudom, hogy ez most jó vagy rossz dolog. Mármint... amit tett, az rossz, nagyon és az sem túl pozitív, hogy megijedt ettől az érzéstől, de közben mégis... olyat érzett velem, amit mással még nem és beengedett a szobájába, ahova senkit nem szokott. Miért ver gyorsabban a szívem ettől a gondolattól?
Nem számít, csessze meg! - térítem észhez magam, mielőtt megint bedőlnék neki bármilyen módon.
Egyszer már durván összetörte a szívem, nem hiányzik, hogy még egyszer megtegye.
- Hát - ugrom le a padról és gyorsan ellépve tőle, erőszakosan letörlöm a könnyeim - már mindegy. Azért jó tudni, hogy nem szándékos volt - távolodom el tőle minél jobban.
- Trinity...
- Semmi baj - szakítom félbe. - Hagyjuk. Már feldolgoztam. Elhiszem, hogy nem szándékos volt.
Valamelyest tényleg feldolgoztam már azt, ami történt, de most mindazt, amit mondott kell feldolgoznom és ez valamiért nehezebbnek bizonyul, mint amilyennek tűnik. De szerencsére ő nem erőlteti tovább a témát, hagyja, hogy csendben behúzódjak a sarokba és magamba zárkózhassak.
Úgy néz ki, hogy végül mégis a némaságba burkolózás marad, amíg el nem megy a vihar és el nem tudunk indulni innen.