Kémiával kezdődött (Befejezett)

/Itt vagyok/

-Gyere, menjünk be...

A lehető leghallkabban vissza osontunk a szobájába, és villanyt kapcsolt.

-Aaron, mi a baj? - szorította meg a kezemet, amit még azóta is fogott. Bevallom őszintén, hogy ez nekem most nagyon sokat jelentett, hogy Ő ott van velem, annak ellenére is, hogy nem mondtam el neki, hogy mi van velem. Nem tudtam neki elmondani, azt, hogy mi történt velünk, velem. Szégyelltem. De Ő akkor is mellettem van. Hiába csak nem rég ismertük meg egymást.

Nem tudtam válszolni. Egyszerűen nem ment. Csak lehajtott fejjel álldogáltam az ajtó előtt.

-Hé- szólított meg finoman- Naa- majd egy szoros ölelésbe vont. A karjaival a nyakamba csimpaszkodott, ezzel lejjebb húzva engem, miközben lábujjhegyre állt. Az én kezeim pedig a derekán pihentek. Szorítottam, mintha hirtelen felébrednék majd egy álomból, és már nem lesz itt velem...

Nem kérdezett tovább, amit nem bánok, mert nem tudtam volna megszólalni. Most ez így volt jó. Senki nem mondott semmit. Majd azt vettem észre, hogy az arcomat egy könnycsepp szántja fel. Próbáltam eltolni magamtól Lunát, hogy letudjam törölni, és ne lássa. Nem akartam, hogy gyengének, gyávának és félősnek tartson. De nem úgy történt, ahogyan én elképzeltem.

Luna levette a nyakamon csimpaszkodó karjait, és hátrébb lépett, majd gyönyörű barna íriszeit az én kékembe fúrta. Ahogyan észre vette fátyolos tekintetem és a kósza könnycseppet, lefogta a kezemet.

-Hagyd, engedd ki magadból - simított végig arcélemen- én itt vagyok veled- suttogta hallkan egy bíztató mosoly kíséretében. Egész végig szorosan ölelt magához. De az Ő ölelése az egyetlen dolog, ami kiűzheti belőlem a magányt,az ürességet a félelmet és a gondolataimat, az a szívverése a mellkason. Azokat a gondolatokat amiket az apám mondott nekem.

/Luna szemszöge/

Mindig azt tanították, hogy úgy cselekedjek ahogyan jónak látom. A mai nap pontosan ez történt. Nem tudtam mire vélni a hirtelen látogatását. Végig elemeztem magamban, hogy mi volt, és utánna mentem. Tehetetlennek éreztem magam, amikor megláttam könnyektől piros szemeit. Így csak az ölelés jutott az eszembe...

Sokan mondják, hogy naív és barátságos vagyok. De most legyek vele bunkó? Vágjam a képébe, hogy takarodjon el innen, aludni akarok? (Ami nem mellesleg valamilyen szinten meg is történt) Nem, én ezt nem tudom megtenni vele, valami történt, amit nem akar elmondani, és én nem is fogom erőltetni neki. Majd ha akarja és megbízik bennem annyira, hogy beavasson, akkor majd megteszi. De most olyan emberre van szüksége, aki csak támogatja.

Azt is sokan mondják, hogy egy igazán erős és bátor férfi nem sír... Hát... én ebben nem hiszek. Ők is ugyan úgy sírhatnak, mint a lányok. Szerintem nem baj az, hogy kimutatják az érzéseiket. Nem attól lesz valaki erős és bátor, hogy ha kiöli vagy elfolytja magában az érzéseit, vagy attól, hogy izomagyút farag magából. Hanem attól, hogy a legnehezebb napjain is képes mosolyogva végig menni, mintha... mintha nem lenne semmi baj.

Soha nem gondoltam volna, hogy Aaron olyan ember lenne, akinek valamilyen szomorú háttere van, az elköltözésen kívül. Nem tűnt úgy, mintha valami bántaná őt. Aaron nagyon erősnek mutatja magát mások előtt, emiatt nagyon büszke lehet magára. Tudom, van az a helyzet, hogy jobb úgy tenni mások előtt, mintha most minden oké lenne. Jobb azt mutatni... Mint hogy bárki is még jobban lejjebb vinne a beszólogatásival és kritizálásaival. De egyszer csak...lesz olyan valaki, aki ott van melletted, és ezt szavak nélkül is tudatja...

-Luna- mondta ki rekedt hangján a nevemet

-Igen?-húzódtam el tőle

-Eljössz velem motorozni?

-Ilyenkor?- vontam fel a szemöldököm

-Aha, miért csak lassan hajnali 1

-Hát...-gondolkodtam el- aludni már úgy sem tudnék, úgyhogy menjünk. De ha te most el akarsz rabolni vagy valami olyat teszel, amit én nem akarok, akkor Isten bizony, hogy...

-Nyugi, Csillagom. Semmi nem lesz, amit te nem akarsz- mondta nyugtatás képpen

-Hú, most aztán nagyon megnyugodtam!

-Akkor -csapta össze a kezét-Mehetünk is

Miután ismét kiértünk, a garázs felé vettem az irányt

-Hát te mit csinálsz?- jön mögém Aaron

-Előveszem a mocim?!

-Azt most hagyd, az enyémmel megyünk

-Hová megyünk?- kérdeztem vissza

-Szeretnék mutatni egy helyet

-Akkor ezek szerint én csak utas lennék?

-Igen- mosolyodott el

-Nem szeretek az lenni, már vagy 5 éve nem voltam az

-Hát, akkor itt az ideje- erre csak megforgattam a szemem

- Ne forgasd, mert kiesnek

-Sötét van, nem is láthattad- vágtam rá

- Itt jó a világítás- kacsintott,majd felém dobta a bukósisakot

-Miért van nálad mindig kettő sisak?- kérdeztem tőle

-Soha nem tudni, hogy mikor fuvarozok valakit haza

-Ki gondolta volna- mondtam ironikusan majd felpattantam mögé

-Csillagom, nem kell féltékenynek lenni

- Én? Rád? Neked meg nem kell hülyének lenni

-Nem rám, a húgomra- erre én csak néztem, ő pedig felröhögött

-Milyen gyorsan változik a hangulatod

-Hát... Ilyen társaságban. Ez után már d csak mögötte ültem és figyeltem a vezetési technikáját, és ahogyan hátulról öleltem, a hasamban felébredtek a pillangók.