Candy | ChanMin

nine

Seungmin lélegzete elakadt, a szíve meg majdnem kiugrott a helyéről.
-Meghalt. Ne beszélj badarságokat!- csattant fel Seungmin. Végre kiengedett magából minden stresszt ami az elmúlt napokban felgyülemlett benne.

-Parancsot kaptunk, hogy hozzunk el...a halála után.- magyarázta Minho, szándékosan halkan a mondat utolsó felét, hátha nem dühíti fel újra a kicsit.

-Sosem törődött velem.- motyogta Seungmin miután visszagondolt az apjára, és eszébe jutott a múltban történt esemény. Az egyetlen dolog amit csinált vele, hogy egy táskával és egy kis pénzzel kidobta a házból.

Az apja sosem törődött vele, most miért akarná megvédeni?

-Gyűlölt engem! Kidobott, az utcán hagyott otthon nélkül, és most utánam küldött egy csoport maffiát? Milyen érdekes.- sziszegte a kicsi, de utolsó mondatában erősen érezhető volt a gúny.

Chan felállt, és megragadta a fiatalabb kezét.
-Hyung, kérlek bocsáss meg egy percre.- mondta és felhúzta a szobába.

-Engedj már el te barom!- mondta és kirántotta a kezét a másik markából.

Chan becsukta az ajtót és szembefordult a fiúval.
-Sosem hallgatsz...- kezdte, de egyből elhallgatott amint meglátta az előtte álló arckifejezését.

A fiatalabb elkezdte rágni az alsó ajkát, miközben könnyek szöktek a szemébe, és az egész teste remegett. Egyre nehezebben kapott levegőt.

Azonnal elfordult és letörölte a könnyeit, amint látta, hogy a másik őt bámulja.
-Basszus, miért sírok?- nézett felfelé, hogy ne hulljon le még egy újabb könnycsepp.

Hiába törölte le a könnyeit, és bármennyire is próbálta titkolni, összeomlott.

Seungmin végül feladta az érzelmei ellen való küzdést, és nevetésben tört ki, miközben a sós cseppep csak hullottak.

Chan nyelt egy nagyot, mert hirtelen nem tudta, hogy hogyan reagáljon vagy segítsen az előtte álló fiúnak. Seungmin felé sétált hátha megtudja nyugtatni, de a kicsi csak ellökte magától.

-Seungmin...
-A saját apám kurvára ott hagyott a hideg esőben egyedül. És én hiába könyörögtem neki, egyszerűen csak ignorált!- adta ki magából az elfojtott érzelmeket.

-Utálom őt, utálom, utálom!- ismételte egyre hangosabban. Már kezét-lábát sem érezte, ajka remegett, és látása is elhomályosult a sok sírástól.

-Seungmin állj!- mondta és a kezét kinyújtva húzta egyre közelebb magához, de a kicsi újra ellökte. Lábai már nem bírták őt tartani így a hideg padlóra zuhant.

-Miért nem tudott szeretni engem?- csúszott ki véletlen a száján, amik nemcsak saját magát, de Chant is meglepték.

Csak egyszerű szavak voltak, de mégis olyan nehezek voltak  a szívében.

Megint késztetést érzett arra, hogy csak merő dühből üvöltsön, és minden tárgyat ami az kezébe kerül földhöz vágjon.

De mit fog ez segíteni? Abszolút semmit.