Inuyasha- I.könyv: Elátkozott Ifjúság

5. A Szent Kard

Mikor belépett a fekete lyukba, olyan érzése támadt, mintha nyakon öntötték volna egy vödör hideg tojáslével. Myōga átjáróként hivatkozott rá, így hát arra számított, hogy egyszerűen kilép a túloldalán, mintha egyfajta kapu lenne, majd valami másik helyre érkezik. A hely, ahol találta magát azonban a skyfi filmek féregjárataihoz hasonlított leginkább. Egy csőszerű hatalmas sötét járat volt; falai ugyanolyan anyagtalan kavargó sötétségből álltak, mint az átjáró felülete. Fényes bíbor lila villámlások cikáztak néha át rajta és tették márványossá a felületét. A lába pár lépés erejéig még szilárd talajt érzett, majd a túlvilági szél felemelte a testét és magával röpítette. Pár pillanatnyi ijedt kapálózás után inkább kitárta a karjait. Ezzel sikerült egyensúlyba hoznia magát, míg meg nem érezte, hogy tulajdonképpen mintha nem is létezne a gravitáció. Túlméretezett madárként siklott a csillagködös semmiben. Hasonló élmény volt, mint a Szent Kút belsejében, de mégis más.
Váratlanul egy ismerős kéz ragadta meg a bal ruhaujját aztán gyorsan el is engedte és Inuyasha alakja úszott mellé. Kagome magában elmosolyodott. Kezdte kiismerni a fiút.
-Sesshōmaru is itt van! – kiáltotta a fiú olyan hangon, amiből Kagome egyértelműen levette, hogy komplett idiótának nézi. Nem foglalkozott vele.
-Tudom. – kiáltott vissza elszántan- Éppen ezért kellett idejönnünk.
Hiába kiabáltak, ez a tér éppolyan furcsán vezette a hangot mint a víz. Inuyasha értetlen ábrázatát látva pedig hozzátette:
-Nem maradhat büntetlenül amit tett!
A fiú arcán furcsa kifejezés suhant át. A jobb szemét, még mindig összehúzva tartotta és Kagome meg akarta kérdezni, nagyon fáj e, de az alagút váratlanul véget ért és elvakította a fény. Amit a lány ez után látott az éles kontrasztban állt azzal az elméletével, hogy majd egyszerűen kisétál egy mauzóleumnál. Az első gondolata az volt, hogy ez biztosan valamiféle temető.
A legtöbb vallás úgy értelmezi a Másvilágot, mint a földi sík egy alternatív megjelenését. Egyfajta paradicsomi környezetként, ahol minden hasonlít a megszokott földi életünkre, együtt lehetünk azokkal akiket szeretünk, nincs betegség, fájdalom, halál, veszély vagy küzdelem és az ember boldogságban létezik tovább az örökkévalóságig vagy még tudata vagy lelke eléggé meg nem tisztul ahhoz, hogy elérjen a Nirvanába. Kagome arra számított, hogy mikor áthalad a fekete lyukon egy ilyesmi idilli környezetben találja magát. Talál egy faragványos kőoltárt és egy ereklyét vagy hasonlót, de a hely ahová valójában került nem hasonlított sem a buddhista vagy shinto templomok által ábrázoltakhoz, de még csak a Bibliai túlvilághoz vagy Dante poklainak egyikéhez sem.
A földet messze alattuk csipkés sziklaszirtek alkották, melyek lábai elvesztek a köztük gomolygó felhők között. A hegyes csúcsok között néha egy-egy szabályosabb forma bontakozott ki amiben a lány óriási csontvázak gyöngyház-fehéren ragyogó lecsupaszított elemeit vélte felfedezni, de az egész meglehetősen valószerűtlen volt. Ekkora lény nem létezik. Nem létezhet. Az ég zafírkéken ragyogott, és a távolban egy hatalmas magányos hegy körvonalai bukkantak elő. Magasan felettük visító madárraj keringett.
A gravitáció a következő pillanatban visszatért és a repülés zuhanássá vált. Érezte, hogy Inuyasha karja hirtelen megtalálja a derekát és magához rántja, ami zavarba ejtő biztonságérzettel kezdte eltölteni, minél többször fordult elő. A fiú arca azonban szikla-merev volt. Ép szeme a mélységet kutatta egy olyan dolog után amit a lány nem láthatott.
Inuyasha tudta, ha nem talál ki valamit sürgősen, mindketten szétkenődnek valamelyik sziklapárkányon, mielőtt Sesshōmaru akár csak betenné a lábát a sírba. Éles hang hasított a levegőbe, mögöttük, mely leginkább egy ócska ajtók kellemetlen nyikorgásához volt hasonló és a fiúnak hirtelen eszébe jutott valami. Gyorsan irányt változtatott a zuhanásukon és egy pillanat múlva lábaik bizonytalan talajt értek. Sikerült megkapaszkodnia a rusnya madárnak is csak jóindulattal nevezhető, hosszú nyakú és farkú repülő csontvázlény marján, aminek a szárnya csodálatos módon még mindig ép maradt. A manőver megcsonkított térlátásával nehezebb volt, mint gondolta, de sikerült. A madár legalább elég nagy példány volt ahhoz, hogy ketten ha szűkösen is, de elférjenek a hátán, de a lány sima talpú cipője minduntalan megcsúszott a csontokon, ezért Inuyasha továbbra is szorosan tartotta miközben igyekeztek minél jobban rálapulni a lény hátára. A csontvázmadár a súlyuktól még így is több métert zuhant, mire méltatlankodó verdeséssel sikerült újra ráülnie az széláramlatra. Ez után nem igazán adta jelét, hogy foglalkoztatnák a potyautasok, így Inuyasha tekintetével Sesshōmaru után kezdett kutatni. Nem kellett sokáig keresgélnie, míg szemei megakadtak a felhőkbe burkolózó magányos csúcson.
-Apám...- súgta és talán fel sem tűnt neki, akaratlanul is tisztelettel ejti ki a szót. Kagome azonban felfigyelt rá. Eddig szorosan lehunyva tartotta a szemét küzdve a madár imbolygó repülésétől liftező gyomrával, de most résnyire kinyitotta. A látványtól leesett az álla és csak egy elhaló „óh"-t volt képes kinyögni.
Amit magányos hegynek vélt, most közelebbről, kibontakozva a felhőpamacsok közül már jól láthatóan egy monumentális csontváz volt. Úgy ült a hatalmas, csipkés szirtek között, mintha csak megpihent volna. Felfoghatatlanul nagy volt és semmiképpen nem emberi. Vagyis a felsőteste még annak volt mondható, de ezt egy hozzá passzolóan hatalmas, fekete testpáncél takarta. A sima lemezeket egykor vörös obi kötötte át a derék résznél, mely mára színe-fakultan, rongyosan lengedezett a szélben. A gallér része szinte teljesen hiányzott vagy talán nem is volt soha, mert a mellhasnál a do egy masszív csontkerethez volt erősítve, melyről két tüske meredt szervakként előre majd kapcsolódott a hasonló anyagból készült lemezes vállvédőhöz. Ez szinte viselője könyökékig leérhetett és lemezenként egy, összesen három csonttüske állt ki belőle.
A páncél alatt egykor pompás, foszladozó hanjuban látszódott, melynek díszítéséből csak a bal vállánál látszott még némi kékes sávozás. A fej helyén egy vadállat koponyája ült. Oroszlánra vagy talán kardfogú tigrisre emlékeztette Kagomét leginkább, de alig tudta elképzelni, miféle fenevadhoz tartozhatott ilyen test. Koponyájának réseiből, bordái alól és moha-lepte csontjai közül mindenféle kúszónövények kapaszkodtak elő és fonták be lassan a kitudja hány száz év a alatt. Szemgödreiben csontvázmadarak raktak fészket és rebbentek fel visítva közeledtükre, ahogy az ő példányuk lassú kört írt le a tetem körül.
-Ezek itt az apád csontjai?- sápadt el.
Inuyasha lekicsinylőn pillantott rá.
-Mi más lehetne?
Igen... végül is mi más... -gondolta a lány epésen. Ennyit a kőoltárról meg a sírkamráról amiben reménykedett. A madár leírt egy újabb, közelebbi kört.
-Nem kétlem, hogy egyszer élt, de...- folytatta próbálva feldolgozni amit lát.- azért lepődtem meg mert... olyan... nagyok.
Ijesztőek- akarta mondani, de finomított rajta kicsit.
Ha Inuyasha fülét meg is ütötte a  hangjának bizonytalansága, nem adta jelét, csak komoran összeszorította ajkait.
-Ez igaz.
A fiú gallérja alól Myōga mászott elő és kapaszkodott mind a hat pár lábával Kotodama-lánc egy fekete gyöngyébe. Reszketett, de áhítatos tekintetét le nem vette volna a csonthalomról.
- Azért olyan nagyok, mert hatalmas termete volt. Most láthatjátok, valójában hogy is nézhetett ki.
Inuyasha némán rántott egyet a madár grabancán és az egyenesen a csontváz szájába repítette őket a kétméteres fogak között a hatalmas cseppkövekként tornyosuló metszőfogak alkotta kapun át. A koponya bal agyarának hegye letörött.
Inuyasha emlékeiben újra megjelent a fenséges fenevad a palotabeli faliképről. Igen, neki nem kell, hogy elképzelje Nemes Apját. Még annál is hatalmasabb volt, amit a festő képes volt megörökíteni és a büszkeség egy apró szikrája ébredt benne. Ha megszerzi a Szent Ékkő darabjait még nála is hatalmasabbá fog válni! De vajon hogy végezhette így Inu no Taishō, a hatalmas Daiyōkai, akihez foghatót nem látott ez a föld? Csak egyszer kérdezte róla Anyát. Anya azt válaszolta, hogy „Édesapád nagyon szeretett téged és mindig vigyázni fog rád. Mindent elmondok majd, ha nagyobb leszel." Aznap éjjel hallotta, hogy Anya a szomszéd szobában hajnalig sír és elhatározta, hogy inkább gyorsan megnő, mintsem, hogy még egyszer szóba hozza Apját, hogy Anyát sírni lássa. De ez után már nem sok idejük maradt, ő nem tudott elég gyorsan felnőni.
A madár továbbrepült, a torokban majd alábukott a szörnyeteg gyomra felé.
-A Varázskard beleágyazódott a csontjaiba- folytatta Myōga. Most-már semmi értelme nem volt a titkolózásnak és úgy gondolta, Inuyasha Úrfi jobb, ha felkészülten érkezik meg a szentélybe. Myōga törte a fejét, hogyan vehetné rá a fiút, hogy nagyobb érdeklődést mutasson az öröksége felé, mint az iránt, hogy bolondul Sesshōmaru gyilkos karmai közé rohanjon. Myōga felsóhajtott.
-Sesshōmaru a kard miatt jött ide, ebben egészen biztos vagyok.- és gyorsan beszélni kezdett.