Inuyasha- I.könyv: Elátkozott Ifjúság

FÜLSZÖVEG és PROLÓGUS

Higurashi Kagome a középiskolás lányok teljesen átlagos életét éli családjával a XXI. századi Tokyo külvárosában, mikor a tizenötödik születésnapja reggelén a családi birtokon álló sintó szentélyben az ősi kútba zuhan.
Magához térve azonban az ötszáz évvel ezelőtti múltban, a belháborúk dúlta középkori japánjában találja magát, ahol megelevenedik a történelem. A lánynak szembesülnie kell vele, hogy bohókás nagyapja hercegekről, szellemekről, szörnyetegekről és szent emberekről szóló rémtörténetei nem csupán legendák és esti mesék.
Válaszokat és a haza vezető utat keresve találkozik Kaedével, egy apró falu idős papnőjével, aki felismeri benne nővérét, Kikyout, az egykori hatalmas papnőt s aki a Négy Lélek Szent Ékkövének védelmében vesztette életét ötven évvel ezelőtt, mikor a félszellem, akibe beleszeretett, elárulta őt.

Kaede szerint Kagoméban öt évszázaddal később Kikyou szelleme ébredt újjá és vele együtt olyan erők is, amiknek az idők végezetéig eltemetve kellett volna maradniuk, de most újra hatalomra vágynak. Egy hatalomra, amit Kagome nem is sejt, hogy a testében hordoz.

Ilyen az emberek és a szellemek által egyaránt kirekesztett fiatal fél szellem, Inuyasha is, aki Kikyou varázs-nyílvesszőjével a szívében alussza ötven éves álmát egy fához szegezve. Azonban a véletlennek- és Kagoménak hála- kiszabadul és Inuyasha egészen másképp emlékszik arra a végzetes napra, mikor szerelme tőrbe csalta őt. Megkísérli újfent megszerezni az Ékkövet, hogy általa egészen szellemmé válhasson, de Kikyou utolsó varázslata meggátolja ebben.

Az Ékkőért folytatott harcban azonban a gyöngy megsérül, szilánkjaira hull és szétszóródik a szigetország egész területén. Kagome megérti, hogy ha valaki összegyűjti és újra egyesítve a szilánkokat gonosz célra használja fel az Ékkövet, a világ és a jövő, abban a formájában, ahogyan ismeri, megszűnik létezni.

A lány két világ- vizsgák és a világ megmentése- között ingázva az örökké zsémbes félszellemmel az oldalán kénytelen nekivágni a szilánkvadászatnak. Utazásaik során bejárják Japán egész területét és új barátok szegődnek melléjük, mint Shippo, az elárvult rókaszellem- kölyök; Miroku, a szoknyapecér vándor szerzetes, aki halálos családi átkot hordoz a kezén; és Sango, a tragikus múltú szellemirtó lány.A szilánkokat megtalálni azonban korántsem egyszerű és sokan vadásznak rájuk. Kalandjaik során a válaszok újabb kérdéseket és talányokat szülnek; régi ellenségek bukkannak fel és sebek nyílnak, amik sohasem gyógyulnak igazán. A különböző érdekekből álló csapatot lassan összekovácsolja egy közös ellenség, egy árnyék, mely a világra és mindannyiuk múltjára rávetül. Egy név, ami sokkal fenyegetőbb, mint bármi, amivel eddig találkoztak s amit csak közös erővel képesek legyőzni akár az életük árán is...

...ha egyáltalán le lehet.

PROLÓGUS

A dombok mögül felbukkanó nap első sugarai skarlát skarlát fénnyel vonták be a tájat. A fénypászmák fűszálról fűszálra, ágról-ágra kapaszkodva lassan, de feltartóztathatatlanul szorították vissza, űzték el az éjszaka árnyait és az erdő madarai énekszóval ünnepelték a fény újabb pár órányi győzelmét a sötétség felett. Mégis, egy pillanatig olyan volt, mintha a világ lángokban állna.
Egy árnyék cikázott az fák között. Léptei könnyebbek voltak a szélnél: a csupasz talpak dobolásnak halk neszét elnyelte a mély avar, amit szinte alig érintettek.
Egy nyílvessző suhant keresztül a fák között, melyet bűvös derengésbe vontak a szent imák.
Aki kilőtte egy lány volt. Egy papnő. Egy miko, aki látta a láthatatlant és hallotta a hallhatatlant.
Akit lelőttek, egy fiú. Se nem ember, se nem vadállat: egy hanyō, akit a sors véletlenül hozott erre a világra.
A fiú túl későn hallotta meg és a nyílvessző a bal mellébe fúródott. Áttépte a szívét és a lendület a mögötte levő hatalmas fához szorította, miközben a kezéből az izzó ékszer, amit most lopott el a faluból, a földre esett.
Hiába kapott utána. Felkiáltott dühös fájdalmában és azonnal megpróbálta kitépni a nyilat, de annak bűvereje miatt még csak hozzá sem érhetett.
Elárulták és ellopták a szabadságát. Tekintetét a lányra emelte. Az lassan leengedte az íjat, kilépett a fényből és közelebb jött. Tartása egyenes volt, büszke és nemes, pillantása keményebb a nyíl hegyénél.
-Kikyo...- kiáltotta a fiú, de hangját már elhagyta az erő. Szempillái kérlelhetetlenül elnehezültek.
-Miért?- Gondolatai elmosódtak, szavai már nem voltak többek erőtlen suttogásnál- Hogy tehetted ezt velem...?
 A feje a mellhasára bukott, ahogy egy pillanat múlva némán lehunyta a szemét.
A lány hagyta, hogy a kezéből az íj a földre essen. Ahogy lehajolt, hogy felvegye az ékszert, megszédült, a lépte megbicsaklott és féltérdre rogyott. Tudta, hogy már nem lesz ereje felállni többé. Arcát mély bánat színezte. „Mindezt csupán ezért..." gondolta és markába zárta. Vállán a hófehér vászon már teljesen átázott; ernyedt jobb karjából a vérpatak, melyet maga után hagyott ahogy átvágott az erdőn, most a lába mellé csorgott ujjai hegyéről.
Egy kislány szaladt hozzá, aki maga is friss kötést viselt a jobb szemén.
-Nővérem!-kiáltotta rémülten- Szörnyű sebeid vannak! Ki tette ezt veled?!
A gyönyörű miko némán megrázta a fejét. A kislánnyal mások is érkeztek a faluból és körbevették őket. A nők a szájuk elé emelték a kezüket, a férfiak pedig felhördültek döbbenetükben; mind látták, amit a gyermek szemei nem akartak meglátni.
-Az nem számít ki tette- mondta erőtlenül a lány- csak az, hogy miért.
Kinyitotta a bal tenyerét és a kislány elé tárta tartalmát.
-Ezért az Ékkőért. Ezért történt minden.
Hangja megbicsaklott és a teste rázkódni kezdett az elfojtott zokogástól. A kislány megragadta a ruháját.
-Nővérem... fájdalmaid vannak!
A lány könnyei alatt halványan elmosolyodott. A teste fájdalmai semmik voltak ahhoz képest, amit a lelkét mardosta.
-Már nem sokáig érzem.- mondta és a gyermek felé nyújtotta az ékszert. – Figyelj, ezt átadom neked.- mondta lágyan.
A kislány zavartan fürkészte a lány komoly arcát.
-Húgom, ez a Négy Lélek Ékköve.- sürgette a miko- El kell égetnetek a holttestemmel együtt!
A kislány ijedten visszahőkölt nővére mind halványabb arcától és lázas tekintetétől amire egyre gyorsabban ereszkedett a köd.
-Mindenképp... meg kell akadályozni... hogy... rossz kezekbe kerülhessen...
A teste hirtelen megrázkódott és a fűbe hanyatlott.
-Nővérem!- kiáltott fel utánakapva kétségbeesetten a kislány, de a papnő már alig hallotta. Érintéseket érzett a testén, amit soha nem tapinthattak tisztátalanok, de már nem érdekelték. Keze az Ékkővel az arca elé hullott. Tekintete beleveszett annak csillogásába.
„Magammal viszem a másvilágra."-mondta, de nem tudta hallja e még bárki a szavait. Hagyta, hogy magával húzza a fény.


A máglya lángjai még aznap elnyelték a papnő testét, aki akkor még mindig a Szent Ékkövet szorította.
Ezután az emberek még sokáig beszéltek a fiatal mikor hirtelen és tragikus halálának érthetetlen körülményeiről amire mindenki kissé másképp emlékezett; a történetek szájról szájra jártak, átformálódtak és kiszíneződtek, az idő pedig úgy folyt mint a homok és a víz, mígnem a történetből legenda lett, a legenda mítosszá vált és nem maradt senki, aki emlékezett a történtekre.