Inuyasha- I.könyv: Elátkozott Ifjúság

5. A Szent Kard

-Elmentek...-suttogta a lány.
Myōga az övéről Inuyasha vállára ugrott.
-Gyorsan Inuyasha Úrfi! Gyorsan!- pattogott- Mindjárt bezárul a Kapu! Akkor a Bátyád, Sesshōmaru ráteszi a kezét Apád összes kincsére!
Myōga még sosem láthatta használatban a Fekete Gyöngyöt, de káprázatosnak találta, noha csak sejtelmei voltak annak működéséről.
Inuyasha komoran méregette a fekete örvényt, mely mögül halál szaga áradt.
-Na és? – morogta.- Azt hiszed, érdekel?
-De hát, hogy mondhatsz ilyet Inuyasha!!!- Toporzékolt a kis Bolhaszellem.
Inuyasha felcsattant. Elege volt már a bosszantó kis szolga toporzékolásából.
-Ki mondott olyasmit, hogy nem megyek utána?!
Mikor Sesshōmaru kitépte belőle a Gyöngyöt, ha ő maga nem is, de a teste emlékezett arra a fájdalomra mikor azt belehelyezték, még akkor is, ha az százszor kíméletesebb volt ennél. Még nagyon kicsi lehetett. Csak egy illetőre tudott gondolni, aki ezt megtehette- ugyanaz, aki mindvégig titkolta előle hol keresse- és aki most itt kajabál a vállán, mintha az ő hibája lenne, hogy eddig nem találta. Ezért Myōgának még felelnie kell. Magasról tett az örökségére, de keze önkéntelenül kitapintotta a drága kimonódarabot a vállán és a markába zárta. De előbb Sesshōmarunak kell megfizetnie azért, hogy bemocskolta az anyja emlékét.
Imátkozz, Sesshōmaru! Most meg foglak ölni!- Felpattant.
-Kagome- fordult hátra. A lány csak kolonc lenne a nyakán.- maradj itt. Ez túl veszélyes neked.
Az emberlány azonban nem volt sehol.
-Mire vársz, meghívóra?
Mire Inuyasha kettőt pislogott az a bolond már félig elsüllyedt a sötétségben, várakozón pillantott hátra rá, majd teljesen eltűnt. Inuyasha hirtelen rádöbbent, hogy fogalma sincs mi várja őket a túloldalon.
-Hé, várj!- Kiáltotta és utána vetette magát.
Myōga megtehette volna, hogy leugrik. Egyedül ő ismerte a Fekete Gyöngy titkát és semmi kedve nem volt kiruccanást tenni a Szellemek Alvilágába, de arra gondolt, hogy talán ez az utolsó lehetősége rá, hogy lerója tiszteletét a Nagyúr előtt. Bocsánatát kell kifejeznie neki, azután, hogy a parancsait csak ímmel-ámmal sikerült végrehajtania. Azonban még nem vallott kudarcot. Mindannyiuk közül egyedül ő tudta, hová vezet az átjáró és az Úrfinak szüksége lesz a segítségére, hogy megszerezze az Agyart. Csak így lehet esélye a fivérével szemben. Ha nem sikerül, mindannyiukra a halál vár. Nagyot nyelve tisztelettel adózott az emberleány bátorsága előtt, hogy egyedül fejest ugrott az ismeretlenbe és erősen megszorította a fiú köntösének egy szövetszálát, mikor áthaladtak a kapun.
Kagomét megint hatalmába kerítette az a furcsa érzés, hogy a teste néha gondol egyet és átveszi a józan esze felett az uralmat. Persze volt terve, mikor belépett az örvénybe.
Az elmúlt pár nap alatt Inuyasha személye több kérdést vetett fel, mint amennyit megválaszolt. Valójában a fiú olyan volt, mint egy szokatlanul komor, meglehetősen csípős hagyma. Mintha minden amit tett, csak gyűlöletből, önérdekből vagy bosszúvágyból állt volna, de ahogy Kagome figyelt, a fiú tettei és szavai néha szöges ellentétben álltak egymással. Mintha a harag és hideg közöny csak egy színházi maszk, egy páncél lett volna, és a lány csak nagy odafigyeléssel pillanthatott be ezek résein, mely mögött megcsillanni látszott egy sokkal mélyebb személyiség amitől -nehezen ismerte be magának- de minél többet tudott látott, annál kíváncsibbá vált. Ma pedig megismerhette a története egy olyan részletét, ami a kirakós újabb darabjait csúsztatta a helyére és láthatta egy olyan oldalát, amit a lány eddig csak remélt, hogy létezik. És neki esze ágában sem volt elveszíteni. Az látszott, hogy nem kötődik túlságosan apja emlékéhez, abban viszont a lány a Mu-Onna után biztos volt, hogy az anyjáért mire lenne képes. Inuyasha van olyan gőgös, hogy nem ismeri el nyíltan a már látszatra is nyilvánvaló tényt, hogy a Bátyja erősebb nála és most valószínűleg azt latolgatja, hogyan zárhatná be a sírhoz vezető utat egyszerre megszabadulva Fivérétől és az örökségének súlyától is. Ha végigvette mindazt amit a fiú múltjáról sikerült összeraknia, egy rendkívül szomorú életút rajzolódott ki előtte. Ha Inuyasha apja szellem volt, a mamája pedig ember, ugyanakkor az apját nem ismerte, az anyját pedig régen elveszítette akkor valami nagy tragédiának kellett történnie, amikor még talán egészen fiatal lehetett. A fiú, ha jobban belegondolt, pontosan azokra az utca-nevelte árva kamaszokra hasonlított, akikkel Tokyo sikátorai is tömve voltak. Magányos és cél nélküli, dühös kamaszokra, akiknek se múltjuk, se jövőjük nincsen. Ha a fiú mamája a Heian korba való vagy azutánról- ahogy a ruhájából Kagome következtetett-, Inuyasha vajon évszázadokig magányosan kóborolt, mígnem az a Kikyō nevű lány a varázs-nyílvesszővel eltalálta mikor megpróbáltra elvenni a Szent Ékkövet, hogy egészen szellem legyen? Eszébe jutott, amit a fiú ma reggel mondott. Nem kell tartania az öregedéstől. Alig tűnt nála idősebbnek, de az a kortalan arca... Kagoméval megfordult a világ egy pillanatra, mikor belegondolt, hogy Inuyaha valójában nem csak, hogy idősebb nála, de lehet, hogy valójában nem csak ötven évet aludt a Korok fáján, hanem talán ezen kívül is több száz éves? Az esetek többségében a fiú úgy viselkedett, mint egy neveletlen, durcás kisgyerek... de ha valóban így volt, megértette mindazt a keserűséget és dühöt, amit a fiú érezhetett. Ez a fajta életmód egy embernek is sok egy életre, nemhogy kettőre. Az emberek sírhelyei kapcsolatuk a családjuk múltjával, az őseikkel... Inuyashának talán semmi nem maradt a családjából az anyja emlékén kívül, amit ez a fickó besározott. Nem hagyhatják, hogy az apja hagyatéka, ezé a felfújt hólyagé legyen, még akkor sem, ha egy fogpiszkáló az. Az ember nem élhet a múltja nélkül, még akkor sem, ha olyan makacsul próbál tőle megszabadulni, mint Inuyasha. Azt is sejtette, ha mindezt kimondaná, a fiú mindent tagadna, így hát nem maradt más választása, mint saját magát használni csalinak. Elvégre az már bebizonyosodott, hogy Inuyasha következő száz éve Ékkőszilánk kutatással telik majd, ha ő nem segít neki összeszedni őket, így hát logikusan a fiú nem tehet mást, minthogy követi őt ide- legalább is Kagome erre alapozott.