A Drop Of Weakness | ✓

A fikusz

- De jó kedve van valakinek. - szólalt meg egy hang a hátam mögül. Megfordultam, Spencerrel és nála egy fél fejjel alacsonyabb vállig érő vörös hajú leányzóval találtam szembe magam.

- Oh, sziasztok. - köszöntem, kicsit kínosan éreztem magam amiért úgy találtak meg hogy magamba röhögök. Feltápászkodtam és udvariasan a Spencer mellett álló lány felé nyújtottam a kezem. - Blair vagyok, örülök hogy megismerhetlek. - mosolyogtam.

- Én Bonnie. - mondta jókedvűen. - Hallom te leszel a mai potyautasunk.

- Igen, és nagyon szépen köszönöm, rengeteget segítetek ezzel, nagyon hálás vagyok. Mivel hálálhatnám meg? - hadartam.

- Ne spilázd túl, semmiség. Spencer mesélte hogy normálisnak tűnsz, nem nézel ki pszichopatának és még borotvát is adtál neki, szóval csak jó ember lehetsz. - elmosolyodtam.

Spencer átkarolta a mellette lévő Bonniet, egy puszit nyomott a homlokára, majd így szólt.

- Na induljunk meg. - kapta fel a cuccait, majd a parkolóban lévő sárga bogár felé vette az irányt. - Blair remélem nem vagy klausztrofóbiás, csak mert eléggé szűkösen fogsz elférni hátul.

- Tudtommal nem.

- Szerencsés vagy, én majdnem kiájultam a motelben lévő folyosókon. Fogalmazzunk úgy, hogy én és a szűk helyek nem állunk a legjobb viszonyban. - kinyitotta a hátsó ajtót, és azzal a lendülettel bevágta a cókmókjaikat a kocsi apró csomagtartójába.

Bevánszorogtam a kocsiba, és megértettem hogy Spencer miért mondta előbb azt a szűkösen fogok elférni hátul dolgot. A hátsó ülések felét egy hatalmas műanyag doboz foglalta el, amiben kisebb-nagyobb zöld cserepes növények csücsültek.

A kocsi elindult, az anyósülésen ülő Bonnie pedig benyomta a rádiót.

- Mielőtt megkérdeznéd az a csomó gaz ami hátul van nem az én szerzeményem, hanem a mellettem lévő hölgyeményé. Amolyan esztétikai értékkel bírnak. - kuncogott az orra alatt Spencer. A mellette lévő lány sértetten nézett rá, majd felém fordulva kezdett el magyarázni.

- Először is, nem gazok.  Az a nagy a jobb sarokban egy Guzmán-bromélia, egyik kedvencem, amellett két fikusz, aztán van ott még egy filodendrom sza... - Spencer nevetése félbeszakította a lelkes Bonniet. - Na most meg mi bajod? - nézett rá.

- Most komolyan, ki nevez el egy növényt fikusznak? Egyszerűen nem tudom felfogni. - kacagott felhőtlenül. - A nevetése olyan jóízű volt, hogy rám is átragadt, nem tudtam visszatartani a mosolygásom. Nem akartam megbántani a lányt, de tényleg nevetséges volt, főleg amilyen beleéléssel mondta. Spencer egyre hangosabban nevetett, én pedig nevettem vele. Bonnie se bírt faképpel üldögélni, végül mosolyra húzta a vörösre rúzsozott száját.

- Bunkók vagytok. - fordult előre, és az ablakon kibámulva próbálta megtartani a növényei iránti hűségét,  miszerint nem fog gúnyt űzni egyik nevéből sem.

- Jaj istenem. - próbálta elcsitítani a volán mögött ülő Spencer a nevetését.

Egy perc csönd után, pont egy piros lámpánál várakozva hátranyúlt a mellettem lévő kis tárolóba, kivette az előbb megalázott fikuszt, és a még mindig duzzogó lány felé tartva belekezdett egy monológba.

- Oh, kedves fikusz ne haragudj, kérlek bocsáss meg. - Bonnie felé fordult nevetve, ő pedig nevetséges arckifejezéssel kikapta a növényt a kezéből.

- Hagyjál már a hülyeségeiddel. - kacagta el magát ő is végre.

---

A munka rettenetesen hosszúnak érződött, a kezdeti kocsiban lévő jókedvem amit Spencerék ragasztottak rám hamar elillant. Ahogy végeztem a műszakkal, fogtam magam és leültem az egyik kedvenc kávézóm teraszára. Még mindig nem volt a legjobb idő, de a szél nem fújt, szóval nem érződött hidegnek a levegő. Vettem magamnak egy egyszerű szendvicset, és a szokásos fekete kávém, mivel ma még semmi értelmeset nem tudtam enni. Jó érzés volt ott lenni egy darabig, úgy voltam vele hogy amíg ott vagyok, kitalálok valamit hogy mihez kezdjek magammal az éjszakára.

Mielőtt a lányok kiraktak volna dolgozni, tettünk egy kerülőt, és először Bonniet tettük ki a lakásánál, mint kiderült épp költözik, és Spencer ebben segétkezik. Ezután amíg elértünk az én végállomásomhoz, elkezdtünk beszélgetni.

Tudni kell rólam hogy az életem 23 éve során nem sok igaz barátom volt, ennek nem tudom hogy én, avagy mások voltak az okai, de alapvetően elég nehezen nyílok meg az embereknek. A beszélőkém jó, de úgy mélyebben elég kevés embernek meséltem erről arról. Ez azért jön ide, mert abban a negyed órában amíg Spencerrel voltunk ketten az autóban, egyszer csak azon kaptam magam, hogy elmeséltem neki azt, hogy hogyan és miért kötöttem ki abban a lepukkant motelben.

- 3 év? - kérdezte csodálkozva. - Az kurva sok idő.

- Nekem mondod? - támasztottam meg a fejem az ablaküvegnek. - És ebből az utolsó 1 már olyan nyögvenyelős volt, hogy csodálkozom hogy nem hamarabb jutottam el idáig.

- Tényleg sajnálom. De ha ilyen volt, akkor nem hinném hogy olyan sokat veszítettél volna. Mármint értem, szerelmes voltál, de nem olyan férfi volt mint amilyenre neked szükséged volt. - szólt.

- Na az egyszer biztos. Úgy érzem hogy egy jó ideig el kell szigetelnem magam ettől a kapcsolat dologtól. Nem mintha előreláthatólag olyan nehéznek gondolnám.

- Miért? - kérdezte kíváncsian.

- Jamie előtt egyetlen egy kapcsolatom volt még 17 éves koromban, fél évig tartott talán, de azon kívül semmi. Szóval az életemből jóval több időt töltöttem szinglin mint kapcsolatban, ezért nem aggódok azon hogy elvonási tüneteim lesznek. - nevettem.

- A szex milyen volt? - tapintott rá a lényegre.

- Most mondtam hogy nem lesz elvonási tünetem. Ebből kikövetkeztetheted. - néztem rá mosolyogva.

- Te szegény lány. - nevetett.

Kiderült hogy Spencer egy kicsivel több mint egy évvel idősebb nálam, imádja a sárga bogarát és egy munkahelyen se tudott megmaradni fél évnél tovább, mert mindig felidegesíti magát valakin. Ezek mellett szereti a művészetet és a dögös nőket. Ő egy kicsit máshogy fogalmazott, valahogy úgy hogy minden dögös nő egy művészet.

Amikor Spencer elkérte a telefonszámom, különös melegség öntött el, megörültem hogy lesz valaki, akinek megvan a száma, és ha úgy van, fel tudom hívni.

A kávézó teraszán ülve döbbentem rá hogy igazából Spencer volt az első, akit ha úgy nézzük pár órája még csak a fürdőben egy idegen volt akit kisegítettem egy borotvával, most meg ő az egyetlen akinek kiadtam eddig azt, amit akár a saját hugomnak is megtehettem volna. Bonnieról annyit mesélt, hogy 2 hónapja jöttek össze, előtte 4 barátnője volt, szóval velem ellentétben ő űzi az ipart.

Miután már majdnem megittam a kávém és a pincérnő elvitte a tányérom, megpróbáltam arra a problémámra koncentrálni, ami perpill ugye a legaggasztóbb a helyzetemben. Lily kilőve, rajta kívül pedig nincs nagyon senki akihez betudnék kéretszkedni pár napra a fizuig. Most jogosan jöhetne a kérdés hogy miért nem kérdeztem meg Spencert, de megemlítette hogy egy haverjával van programja estére. 

Egy opcióm maradt, igazából rég tudtam hogy ez lesz a vége, csak egyszerűen nem akartam beismerni hogy akkora pancser vagyok hogy elfurikáztatom magam egy roskadozó motelból csak azért, hogy utána pár óra múlva, ugyan úgy vissza taxizzam magam. De jól tudom hogy minden jobb annál, mint hogy ott legyek, ahonnan tegnap este kellett foggal körömmel kicibálnom magam.

Még a kávézóban kértem egy taxit a hozzám legközelebb lévő sarokra. 10 perc múlva a kocsi beparkolt elém, a sofőr kiszállt, és udvariasan kinyitotta nekem az ajtót.