A Drop Of Weakness | ✓

Buszmegálló

A lehető leggyorsabban menekültem el a házból. Ahogy felértem az emeletre, fogtam egy kisebb utazót, és beledobáltam mindent amit fontosnak láttam. A szekrényemből melegebb ruhadarabokat dobáltam bele a táskába először, kora tél volt, nem tudtam hogy hova fogok menni, ezért semmilyen esetben sem szerettem volna megfagyni este, ha esetleg nem találok tetőt a fejem fölé.

Berohantam a háló fürdőjébe összeszedve a pipere cuccaim, és úgy ahogy voltak belevágtam azokat a táskába. A francia ágyon lévő utazót nagy nehezen becipzároztam, majd felvettem a mellé kikészített lenge kabátot, és a nyakam köré tekertem egy sálat. A táskát a vállamra véve indultam meg kifelé a szobából, de mielőtt kiléptem volna, megtorpantam.

Mi van ha nem enged elmenni?

Ő küldött el, hülyeség lenne ha most meg nem engedne ki a házból.

Mély levegőt véve megindultam a lépcsőn lefelé. Jamie a konyhapultnál ült, bort ivott abból a borospohárból, amit még tőlem kapott születésnapjára tavaly.

Legszívesebben lenyomnám a torkán.

Reménykedtem hogy nem fog hozzám szólni, de tudtam, hogy ez túl nagy kérés lett volna.

- Jó sokáig tartott. - sóhajtott fel. - Vigyél esernyőt, eleredt az eső. - mormogta, s belekortyolt a borba.

A poharat letéve felállt, kikerülve a pultot leakasztotta az esernyőt a kabátos fogasról. Nem bírok egy légtérben lenni vele. Felém sétál, nyújtom a kezem hogy odaadhassa azt az átkozott esernyőt, de ahelyett hogy odaadná, még közelebb jön, és megáll előttem.

Megint túl közel.

- Tudod... - nyálazza be hüvelykujját, majd az arcom jobb oldalát elkezdi lágyan dörzsölni. Nem tudok ránézni. - Nem akartam ekkorát ütni, de ha már így alakult, nem lenne jó ötlet véres arccal kilépni az utcára. - Az arcom. Teljesen elfelejtettem.

Odakaptam a kezem, ellökve az övét amivel próbálta lemosni erőszakos keze nyomát. Éreztem hogy van egy seb, nagyon csíp, de a vérzés már elállt.

- Én most megyek. - mondtam elkapva a fejem az ajtó irányába. Undorodok tőle. - Kérem az esernyőt. - nézek utoljára a szemébe.

Hezitálást látok rajta, mintha nem tudná eldönteni hogy kibasszon velem, vagy engedje meg legalább azt hogy közel az 5 fokos hidegben este nyolckor ne kelljen bőrig áznom.

Grimaszolva megadja magát, mintha ő tenne nekem szivességet.

Patkány.

Nagyokat sóhajtva a kezembe nyomja, én pedig azzal a lendülettel megindulok az ajtó felé, vállamon a táskámmal. Kitárom az atjót, kinyitom és a fejem fölé tartom az esernyőt, és még utoljára visszanézek. Nem szólok semmit. Az összes gyűlölet, undor, félelem és sajnálat leolvasható az arcomról. Ezzel ellentétben ő csak halványan mosolyog. Élvezi a helyzetet.

Sosem gondoltam volna hogy ide jutunk, legalábbis az első évben biztos nem. Emlékszem amikor beköltöztünk ide, ahogy ünnepelve csókolt meg sötétedéskor ugyanitt az ajtó előtt. Voltak ilyen idők is.

Szinte már nem is érzem igazinak.

- Remélem boldog vagy. - vágja hozzám, miközben nekem hatalmasat dobbant a szívem.

Tudta jól hogy mit mond.

Látom ahogy feszeng. Próbálja elrejteni a félelmét, tudja hogy nélkülem egy senki. És ez most elég nagyképűen hangzik, de ha belegondolunk egyedül a mosógépet sem tudja beindítani, szóval a feltételezésem, miszerint egy nagy nulla egy nő nélkül, az mostmár nem feltételezés, hanem tény.

Ahogy megfordultam, az ajtó lendülettel becsapódott.

Egy fejezet lezárult.

Megkönnyebbültnek érzem magam, nagy kő esett le a szívemről. De ha őszintének kéne lennem, ijesztő az ismeretlen. Nem tudom hogyan tovább, de biztos vagyok benne hogy jó döntést hoztam. Már egy jó ideje tervezgettem ezt a beszélgetést Jamievel, és titkon reméltem azt hogy rosszul fog reagálni. Hogy összetör valamit, vagy hogy elhord minden szarnak, ezzel segítve azt, hogy ne gondoljak a régi szép emlékekre, hogy minél jobban tudjam utálni.

Viszont arra nem számítottam hogy a fájdalma erőszak formájában fog megnyilvánulni. A kapcsolatunk elején rengeteget beszélt a gyerekvállalásról, hogy mennyire szeretne gyereket, hogy mennyire szeretne apa lenni.

Ebből kifolyólag sosem gondoltam volna hogy képes lenne bántani.

Ha engem megütött, akkor mást is képes lett volna.

///

A járdán sétáltam, az eső mégjobban rákezdett, ezért az utcánkból kikanyarodva behúzódtam a legközelebbi buszmegállóba. Az emberek épp hogy csak szállingóztak, a késői órának és az esőnek köszönhetően szinte teljes némaság vett körül, egyedül a szemközti étteremből szűrödött ki egy egy mondat.

Szerettem az esőt, valamiért megnyugtatott a hangja. Régebben sokszor ha vihar volt kiültem az erkélyre, és csak pásztáztam a békés utcákat.

Sokszor elképzeltem azt hogy mindenki alszik a világon rajtam kívül. Elképesztően megnyugtatott, és sokkal tisztábban láttam át a dolgokat, mint a nap bármely más pontján.

A táskám leraktam a mellettem lévő szabad ülőhelyre, az egyik vége teljesen elázott, gondolom kilógott az esernyő alól. Elővettem a telefonom, és megcsörgettem az első és egyben az egyetlen embert, akire ilyen esetben számíthatok.

"Lily Sabin hangpostája, ha ezt hallod, akkor sajnos nem vagyok telefon közelben. Csörgess meg később, vagy a sípszó után hagyj üzenetet."

Még legalább három alkalommal csörgettem meg, és ugyan úgy nem mentem vele semmire. Nem is értem miért nem veszi fel, az a hülye telefon állandóan a seggében volt amíg el nem kezdett dolgozni. De végülis, ez csak jót jelent. Lassan benő a feje lágya.

Rég nem beszéltem a hugommal, valahogy sosem jutottam oda. Ő sokszor keresett, volt hogy minden magyarázat nélkül ráraktam a telefont, amit mostmár bánok.

Amikor legutóbb beszéltem vele, elmesélte hogy talált egy titkárnő állást, ami aránylag jól fizet, és még szereti is csinálni. Én lassan fél éve dolgozok egy lyukban, egy kisebb kajálda konyháján. Úgy gondolom, nem kell részleteznem hogy mennyire gyűlölöm csinálni, de rávoltam kényszerülve ha nem akartam hogy én és Jamie éhen halljunk. Anyámtól értelemszerűen nem kértem pénzt, de nem mintha adott volna. Szóval muszáj voltam egyetem mellett vagy korán reggel, vagy késő este elvállani egy műszakot, az óráim előtt vagy után.

Nem tervezem sokáig ezt csinálni, szeretnék keresni valami emberibb, elhiselhetőbb megoldást. Mondjuk egy hétvégi munkát. Igaz ha akarok bérelni egy lakást, vagy találni egy helyet ahol eltudok éldegélni, akkor nem lesz elég egy héten 2 napot melóznom.

Végülis kellett nekem egy olyan házban élnem az exemmel 2 évig ami az ő öröksége volt. Ha úgy nézzük az én hibám. Most mondanám hogy miért nem gondoltam a legrosszabbra, miszerint kurvára megfogom szívni ha szakítunk, mivel akkor nem neki, hanem értelemszerűen nekem kell elhúznom a házból.

De mint ahogy mondani szokták, a szerelem vak, és amíg az ember benne van abban a bizonyos rózsaszín felhőben, sehogy sem lehet meggyőzni az embert arról, hogy a párja egy rossz ember. A kapcsolatunk közepe fele nem egy ember mondta azt, hogy Jamie nem olyan szent mint amilyennek látom.

Úgy tűnik, hallgatnom kellett volna rájuk, és akkor most talán nem ülnék este kilenckor egy buszmegállóban, reménykedve abban hogy a hugom visszahív, hogy ne kelljen az utcán töltenem az éjszakát.