stress ~ jikook ✔️

𝙛𝙞𝙛𝙩𝙮-𝙨𝙚𝙘𝙤𝙣𝙙

– Jimin, te jó ég, féltem, hogy te sem veszed fel! – hangja zaklatott volt, mire egyből nyugtalan lettem.

– Mi történt? Valami baj van? – kérdeztem aggódva és fel is pattantam a helyemről.

– Jimin, alap esetben nem téged hívnálak, de nincs más választásom. Már csak te segíthetsz. Nem értem el Dr. Choit, sem Mr. Kimet, mást pedig nem hívhatok, ez benne van a szerződésemben. De te, te nem vagy kívülálló, és te talán képes vagy segíteni rajta – beszélt kissé zavartan.

– Mégis mi történt? Megijesztesz! – kérdeztem kétségbeesetten s öntudatlanul indultam el az előszobába. – Vele történt valami? – remegett meg a hangom.

– Jaj, Jimin! – sóhajtott fel. – Mr. Jeon... – hallgatott el egy pillanatra, mire megfagytam minden mozdulatomban. – Én nagyon régen láttam már ilyennek. Megijedtem, azonnal el is jöttem. A kapu előtt vagyok. Segítséget próbáltam kérni, de senkit sem érek el. Csak te maradtál, de féltelek. Nem akarom, hogy bajod essen – hadarta, én pedig már a kabátom kaptam le a fogasról és rohantam ahogy a lábam bírta. A telefont reszkető kezekkel szorítottam a fülemhez.

– Mégis milyen az állapota? Mi történt? Mi dühítette fel? – tettem fel kérdéseimet sorban, s eközben rohantam a főútra, hogy fogjak egy taxit.

– Fogalmam sincs. Csak hazaért és dühöngve tört-zúzott, amit csak ért. Olyan volt, mintha nem is lenne magánál, engem meg se hallott, amikor megszólítottam – mesélte, nekem pedig görcsbe rándult a gyomrom.

– Már úton vagyok, ne aggódj! – közöltem mikor sikerült beszállnom egy taxiba, s miután sietősen lediktáltam a címet azonnal el is indultunk.

Szerencsére nem volt dugó, így gyorsabban haladtunk. Yeongmit megkértem, hogy maradjon a háznál a biztonság kedvéért, közben pedig én is próbáltam elérni Dr. Choit, de nem jártam sikerrel.

Az ölemben tördeltem a kezeimet, ajkaimat harapdáltam és nagy levegőket véve nyugalmat erőltettem magamra.

A bátyám többször is próbált hívni, de nem vettem fel. Nem akartam magyarázkodni. Akkor csak egy valaki érdekelt...

Féltettem őt, aggódtam, vele kellett volna lennem.

Elszorult a torkom.

Mi van ha valami történik vele? Ha akaratlanul is, de kárt tesz magában?

Minden az én hibám volt...

A könnyem íze; megbánás.

Az alkonyat vérvörösre festette a kietlen tájat. A vörös árnyalataiban ott volt minden, a harcom, az áramló vérem, amely kötelez, a dobogó szívem... A vörös jellemezte érzelmeinket, s a tűzvészt amely tovaterjedt, ha nem figyeltem, pont mint akkor.

Az én színem kék volt, mégis kék... Víz a tűzre, ez akartam lenni, ez voltam én. A türkiz, a királykék, a zafír, a kasmír, a jáde; minden tónusában gyógyírt hordozott, s mindet magamra kívántam ölteni.

Érte...

Ahogy megállt a taxi a ház előtt kipattantam a kocsiból és a zsebemben lévő, összegyűrődött bankjegyeket Yeongmi kezébe nyomtam, hogy fizesse ki a sofőrt, én pedig már rohantam is a ház felé, kalapáló szívvel, remegő végtagokkal. Érzékeim tompák voltak, zúgott a fejem.

Istenem, csak jól legyen! – fohászkodtam, mikor kitártam az ajtót.

Egy váza szilánkjai szerte a padlón, a virág az eddig őt éltető vizében haldokolva, mintha tulajdon vére lenne. A kép leszakítva a falról, Jungkook zakója mellette, amelynek az egyik ujja meg volt tépve.

Minden szanaszét, mintha tornádó söpört volna végig a házon. S semmit sem kímélve söpört volna el mindent.

Tornacipőm talpa alatt nyikorogtak az üvegszilánkok, hiába is lépkedtem közöttük óvatosan.

A nappaliból éles csörömpölés hallatszott ki. Amikor beléptem megpillantottam őt amint a vitrinből földhöz vágja az értékes kristálypoharakat. Az éles szilánkok szétrepültek, körbevették őt. A keze véres volt, a haja s öltözéke zilált.

– Jungkook – szólítottam meg halkan, közelebb lépve hozzá, de nem hallott meg, csak tört és zúzott tovább, mintha más sem éltetné, csak a pusztítás.

Öklével betörte a vitrin üvegét, felborította a drága italokkal teli bútordarabot, ami hatalmas robajjal dőlt a földre. Odarohantam hozzá, végre megmozdultak földbegyökerezett lábaim.

A karjába kapaszkodva próbáltam megállítani, de ő csak tovább őrjöngött.

Mintha a vörös köd közrezárta volna, nem létezett a külvilág, csak a dühe.

Meg kellett fékeznem, vissza kellett rántanom a valóságba, magam mellé.

Karjaim köré fontam, magamhoz öleltem...

S bár elég lettem volna, bár elég lett volna a szeretet, hogy csillapítsa indulatai végtelen áradását.

De nem... Elégtelennek bizonyult minden.

Fájdalmat éreztem...

Az oldalamba éles fájdalom nyilallt, s lehullt arcomon egy könnycsepp.

Szemeim nagyra nyíltak, bennrekedt a lélegzet...

S abban a pillanatban, mintha ő is magához tért volna, tekintete riadtan esett rám majd a  kezében szorongatott, véres üvegdarabra, amelyet az oldalamba döfött.

A vérem pedig eláztatta a fehér pólómat.

– Jimin – suttogta hitetlenül, mintha egy álomból ébredt volna.

Ajkaim megremegtek, arcom fájdalmas grimaszba rándult.

A fejem egyre tompább volt, s minden másodperccel nehezebbek lettek a végtagjaim, mígnem képtelen voltam megtartani magam, és elsötétült minden.

Csak az ő hangja maradt bennem, az ő tekintete.

S az, hogy talán megbánta... Egy kicsit talán sajnálta.

Nem ő tette, nem ő volt.

A láthatatlan ellenség sebzett meg. Ő ontotta vérem, annak a kezével, akiért az egész világom feláldoznám.

Fel is áldoztam.

De megtört újra bennem az együgyű szív.

Ez volt a második, igazi törés.

Tudtam; örök seb marad a mai.

Megmarad a hege.

De minden érte volt...

S bár belém szúrta az éles szilánkot, mégis én akartam bocsánatot kérni.

Mert az én hibám volt. Az enyém...

Kettős kín, egyszerre hibásnak és áldozatnak lenni.

Élve elégsz, miközben fuldokolsz.

_____________
Heyo♡
Az unalmas és felesleges tanóráimnak köszönhetően újabb részt hoztam.

Remélem, tudok még hozni egy pár részt mielőtt teljesen eltűnnék pár hétre.

A történetben újabb mélypontra érkeztünk...

Véleményeket szívesen fogadok kommentben!♡

(Egyébként most nagyon sajnálom, hogy elvesztettem ennek a fejezetnek a már megírt kis részletét, mert emlékeim szerint ezerszer jobb volt, mint ez, amit most összehoztam...)