Új város

132 11 0
                                    

Tokió csodálatos. A repülőről leszállva nagy mosollyal az arcomon indultam kifelé, izgatottan vártam, hogy felfedezhessek mindent amit csak tudok. Talán csak a vakok nem jöttek volna rá, hogy életemben először vagyok Japánban, úgy nézelődtem, mint egy gyermek a cukorka boltban. Két bőröndömet és nehéz utazótáskamat magammal rángatva kiléptem az utcára ahol az emberek úgy járkáltak akár a hangyák.

Hát itt vagyok. - Gondoltam majd elindultam, hogy taxit foghassak magamnak.

Szívem szerint tömegközlekedéssel járnám a várost, azonban a rengeteg cuccommal nem sokáig jutnék. Egy éppen parkoló taxit választottam, remélve hogy a sofőr legalább alap szinten tud angolul, azonban imáim feleslegesnek bizonyultak. Az úr egy mukkot sem értett abból amit mondani szerettem volna, így hát ezért csupán csak a hely nevét ismételgettem hátha így megért.
Szerencsére bólintott, aminek rendkívül megörültem, főleg amikor kiszállt a járműből, hogy segítsen bepakolni  cuccaimat.

Amennyire tudtam próbáltam megértetni, hogy a városrészen belül a kollégiumhoz szeretnék menni, még a Google fordítót is bevetettem, hogy biztosan értse a férfi, hogy hova szeretnék menni.

Az út viszonylag hosszabb volt mint számítottam, de öröm az ürömben, hogy legalább láthattam valamennyit a városból.
A kollégiumhoz érve kifizettem az utat majd miután kiszedtük a csomagtartóból a bőröndjeimet elköszöntem és nagy levegőt véve indultam el befelé.

"Nem kell aggódnod! Taxival eljutsz a kollégiumhoz és ott 3-ra már várni fog téged az egyetem szakfelelőse."

Visszhangzott a fejemben tanárom szavai, aki próbált minél inkább lenyugtatni. Rajtam kívül még hárman tudtak Tokióba jönni fél évre gyakorlatra, de sajnos egyiküket sem ismertem. És ami még szomorúbb, hogy ők egy nappal hamarabb is indultak el mint én, ugyanis az én jegyemmel probléma adódott.

Ideges voltam az tagadhatatlan, izgultam, hogy életemben először ülök fel a repülőre és akkor is egyedül, de mégis itt vagyok és mostmár semmi nem állíthat meg. Még a gyomorgörcs és hányinger sem ami azóta kerülget, hogy felszállt a repülő.

A kollégium ajtaján beszenvedtem a cuccaimat, majd a portáig sétáltam.
- Jó napot! - köszöntem félénken a pult mögött ülő őszülő férfinak, remélve, hogy nem kell megint a Google fordítót használnom, de a tekintetét elnézve ismét nem jártam sikerrel.

Nagy levegőt véve kutattam a telefonom után, amikor arra lettem figyelmes, hogy valaki mögöttem a nevemet mondja.

- Aria Nelson. Igaz?

Hátra fordultam és egy középkorú nővel találtam szemben magam. Fekete haja kontyba volt fogva a tarkójánál, lila inget és fekete vászon nadrágot viselt.

- Igen. Ön biztosan Akiko Daishi. Nagyon örvendek!

Kezet ráztunk, majd egy rövid beszélgetést követően elvezetett a portáról. A lifttel mentünk fel a harmadik emeletre és közben végig arról beszélt, hogy milyen nagyszerű programban veszünk részt.

- Mivel négyen vagytok, két fiú és két lány ezért könnyű volt elosztani titeket. Ebben az épületben csak lányok vannak, a hátsó épületben a fiúk kapnak helyet. - mondta miközben végig sétáltunk a folyosón, majd megálltunk egy ajtó előtt.
- Itt a kulcsos. - nyújtotta felém - Ezzel tudsz bejutni a szobába.
- Köszönöm.

A hölgy kopogott az ajtón és vártuk, hogy valaki kinyissa. Egy magas szőke hajú lány nyitott ajtó, aki látszólag morcos volt, azonban a hölgyre pillantva illedelmesen elmosolyodott.
- Sensei.
- Megérkezett a szobatársad. Jöjjetek ki egymással jól és ne okozzatok problémát. Remélem a programnak hála rengeteget fogtok tanulni. - Rám pillantott - Aria. A gyakorlati beosztást emailben küldik ki még a mai nap folyamán. Hétfőn kezdődik, szóval pihend ki magad addigra. Sok szerencsét.

Egy meghajlást követően távozott, meg se várva, hogy válaszoljak. A cuccaimat megfogta beléptem a szobába ahol a szobatársam már berendezte a saját részét. Két ágy volt a szobában, két íróasztal és két szekrény. Míg a szoba egyik oldala üres volt addig a másik fele szépen berendezett. Lepakoltam a táskáimat majd a lány felé fordultam.
- Aria Nelson vagyok! Nagyon örülök, hogy megismerhetlek! - mosolyodtam el.
- Kendall Brown vagyok. Szintúgy.

Kezet nyújtott felém amit boldogan elfogadtam és végre kissé megnyugodtam.


Lelkitársak (Nijiro Murakami)Where stories live. Discover now