Kirakó

20. Elmosódó határok

Ino nem tudta eldönteni, bosszús volt vagy pedig remekül szórakozott. Amikor meglátta a két sárszörnyet a küszöbön, először köpni-nyelni nem tudott, mert jó hat éve nem találkozott hasonlóval. A gyerekek kisebb korukban rendszeresen jelentek meg úgy, mintha hazafelé minden egyes pocsolyába és mocsokba belehemperegtek volna. Az első néhány alkalom igazán próbára tette a türelmét, de Sai olyan derűsen mosolygott a koszos fiukon, hogy Ino is megtanulta a szépet látni a sárba mártózott gyerekekben.

A férje mindig azt mondta, ilyenkor látszik igazán, hogy a gyerekek jól érezték magukat. Ino maga sosem élvezte kifejezetten azt, ha munka közben összekoszolta magát, de Sai olyan meggyőzően állította ezt, hogy aztán ő valamiért sosem kérdőjelezte meg a férje igazát. A sáros ruhák aztán szép lassan kezdtek elmaradozni, és úgy tűnt, a gyerekek kinőttek ebből a játékból.

Amikor Ino meglátta Inojint és Shikadai-t, először azt gondolta, nosztalgiaként újra belehemperedtek valami pocsolyába. Aztán a fiúk fancsali képe meggyőzte arról, hogy itt valami másról volt szó. Mindketten dideregtek, és látszólag cseppet sem élvezték, hogy minden ruhadarabjukból csavarni lehetett a sarat és a hideg vizet.

- Ne kérdezd – vette elejét a faggatózásnak Inojin, aztán beterelte a házba a vacogó barátját, Ino pedig felvont szemöldökkel figyelte, ahogy a fiúk becsoszogtak a fürdőszobába. Kicsit később már mindketten egy-egy takaró alatt, bögrékkel a kezükben próbáltak felmelegedni. Elég hamar egyértelművé vált, hogy akárhogyan sikerült is belenavigálniuk valamilyen mocsárba, végeredményként mindketten alaposan meghűltek.

Mire besötétedett, már mindketten belázasodtak, így Inónak nem volt szíve hazaküldeni Shikadai-t. Biztos volt abban, hogy ahogy régen ők, úgy a gyerekeik is sok kényelmetlen helyzeten voltak már túl, de most nem küldetést teljesítettek, Inóban pedig dolgoztak az anyai ösztönök. Otthon voltak, nem küldetésen, Shikadai pedig még csak tizenhárom éves volt. Nem volt szükség arra, hogy kimozdítsa őt, ha már egyszer kényelmesen bekuckózott Inojinnel játszani.

Ahogy félkómásan dideregtek a takaróik alatt, és közben próbáltak előrébb jutni a játékukban, Ino hirtelen megint egészen kicsi gyereknek látta őket. Az eszével tudta, hogy már A szintű küldetéseket is képesek voltak megoldani felnőtt segítsége nélkül, de azért hazaérve még mindig visszasimultak a gyerekszerepbe.

Shikamaru először nem örült, amikor Ino felajánlotta neki, hogy Shikadai náluk töltheti az éjszakát. Inónak volt egy olyan érzése, hogy a barátja talán csak nem akart egyedül maradni az üres házban, de nem tartotta volna helyénvalónak erre rákérdezni. Kettőjük kapcsolata nagyon sokat változott az elmúlt hónapokban, sokkal többet beszélgettek, mint eddig valaha, de voltak olyan határok, amelyeket még nem léptek át.

Még. Ino érezte, hogy elkerülhetetlenül közeledtek valami olyan felé, ahol aztán elmosódnak azok a határok. Talán ezért volt végtelenül természetes áthívni Shikamarut. Inónak nem kellett a barátja szájából hallania, hogy nem akart egyedül lenni. Nem volt szüksége arra, hogy az elméletét igazolja.

Nem tudta, mire számított. Talán arra, hogy Shikamaru visszautasítja az ajánlatot. Vagy ragaszkodik Shikadai hazaráncigálásához. Esetleg inkább elviszi orvoshoz. Sok mindent el tudott képzelni, mert már túl régóta ismerte a másikat. Tudta, hogy Shikamaru egy ennyire egyszerű dologra is stratégiát fog gyártani, több opciót végiggondol, és csak azután választja ki a legoptimálisabbat. Ino ismerte már annyira, hogy nagyjából sejtse a lehetőségeket, amelyeket a csapattársa felvázol magának. Éppen csak azt nem tudta megjósolni, melyiket fogja választani.

Ismerni egy zsenit, ismerni az észjárását még nem jelentett egyet azzal, hogy az ember képes is volt leutánozni a gondolatmenetét. Ino nem tudta, számított-e arra, hogy Shikamaru elfogadja a meghívását, de amikor a barátja megjelent az ajtaja előtt, nem érzett meglepetést. Valami mást igen, de ő maga sem tudta beazonosítani, mi volt az.

- Hoztam zöldséget – jelentette ki Shikamaru köszönésként, és megemelt egy szatyrot, mintha alá kellett volna támasztania a szavait. – Főzhetsz belőle levest a fiúknak.

- És te? – vonta fel a szemöldökét Ino várakozón.

Shikamaru szólásra nyitotta a száját, de szerencséjére elég okos volt ahhoz, hogy még idejében átgondolja a mondanivalóját. Ino pontosan tudta, hogy a barátja hajlamos volt nem csak szimplán kibújni a háztartási munkák alól, hanem azokat elegánsan átengedni a nőknek. Amíg Temari élt, jóformán mindent ő csinált otthon. Még a betegsége alatt is igyekezett megkönnyíteni a családja életét, a halála után viszont jó pár hónapba beletelt, mire Naráék elkezdtek rendesen odafigyelni a környezetükre.

Ino az évek során többször is szóvá tette Shikamarunak, mennyire igazságtalannak tartotta a hozzáállását. Chouji mindig segített Karui-nak, ha kellett, és Sai... Ők mindketten dolgoztak, még ha Ino nem is igazán hagyta el a falut Inojin születése után. Kimondatlan egyezség volt közöttük, hogy a házimunkát is elosztották. Nyilván Ino sosem várta a férjétől, hogy egy küldetésből hazaérve takarítson vagy főzzön, de amikor mindketten a faluban dolgoztak, gyakran együtt láttak neki az otthoni feladatoknak is.

Értette azt is, hogy Shikamaruék miért úgy osztották meg a munkát, ahogy. De az ehhez hasonló, ártatlannak tűnő megjegyzések hallatán Inónak mindig kinyílt a bicska a zsebében. Egészen fiatal koruk óta beszélgettek ilyen dolgokról, és valószínűleg egy ilyen korábbi gondolatmenet juthatott a barátja eszébe, amikor megadóan emelte maga elé a kezeit.

- Én segítek összevágni a zöldséget.

- Köszönöm – nézett rá Ino. Nem akart semmi többet. Nem volt szüksége bocsánatkérésre vagy arra, hogy elhangozzon valamilyen bölcs és fennkölt gondolat.

Neki az is bőven elég volt, hogy amíg ő a tűzhely mellett ügyködött, addig a barátja aprítani kezdte a zöldségeket. Nem beszélgettek sokat, csak a répakarikák vastagságát és a leves ízesítését vitatták meg, de Inónak jólesett csendben Shikamaru mellett dolgozni. Volt valami megmagyarázhatatlanul megnyugtató a jelenlétében.

Ino egészen belesüppedt a pillanatba. Hallgatta a leves vizének bugyogását, a konyhakés hangját, a barátja halk, de egyenletes légzését. Odakintről még Inojin és Shikadai beszélgetésének foszlányai is behallatszottak a konyhába. A frissen pucolt zöldség illata keveredett a fűszerével és a virágboltból mentett, kissé satnya növényével.

Ezekben a pillanatokban Ino igazán szeretett otthon lenni. Akkor is, ha a szomszéd szobában a fia egy csúnya megfázással küzdött, és akkor is, ha a házra ráfért volna egy alapos takarítás. Jó volt így. Békés. Otthonos.

Megkeverte a levest, aztán odalépett az asztalhoz, hogy elhozza a már felszeletelt zöldségeket. Éppen akkor állt meg mellette, amikor Shikamaru elkezdte a hagyma felaprítását. Precíz mozdulatokkal dolgozott, és ugyanúgy odafigyelt erre a feladatra, ahogy a munkájára szokott. A hagymadarabok nem voltak mind szigorúan egyformák, de mégis megragadták Ino figyelmét.

- Jó lesz így? – kérdezte Shikamaru, amikor észrevette, hogy a barátja figyelte azt, amit csinált.

- Igen, tökéletes – nézett fel rá Ino.