Kirakó

18. A fotó

Ino az évek során megtanult alkalmazkodni a változásokhoz, hiszen elég korán rá kellett jönnie, hogy körülötte minden és mindenki folyamatosan alakult. Kislányként nagy lépés volt számára az, amikor az Akadémiára kezdett járni, ahol aztán összebarátkozott Sakurával. Azt hitte, ők ketten mindig olyan közel fognak állni egymáshoz, mint akkor; aztán jött Sasuke, aki akaratán kívül közéjük állt. Inónak pedig hozzá kellett szoknia ahhoz, hogy a legjobb barátnője a riválisa lett.

Az Akadémia után eleinte valódi tragédiának érezte azt, hogy pont Choujit és Shikamarut kapta csapattársául. Nem csak a megszokott napi rutinja borult a munkába állással, hanem az emberi kapcsolatai is változtak. Akár tetszett neki, akár nem, a fiúkkal és a mesterükkel kellett a legtöbb idejét töltenie, hiszen együtt jártak küldetésekre. Sőt, valahogy úgy alakult, hogy még a szabadideje egy jelentős részében is velük volt.

Aztán Asuma-sensei meghalt, és Ino újra szembesült azzal, hogy semmi sem volt állandó, akármennyire vágyott is rá. Az édesapját már a háborúban veszítette el – akkor minden és mindenki kifordult önmagából, és utána hosszú ideig lehetetlennek tűnt visszatalálni a normális kerékvágásba. Talán azért, mert nem is igazán volt már hová visszatérni, hiszen a veszteségek elmosták a hétköznapokat.

Mindig, amikor valaki kilépett Ino életéből, olyan űrt hagyott maga után, ami már nem engedte őt visszatérni oda, ahol korábban tartott. Erre akkor jött rá, amikor a férjét temette el. Az egész életüket együtt építették fel; közösen rendezték be az otthonukat, megbeszélték, hogyan vállaljanak munkát, rengeteget foglalkoztak Inojin nevelésével és... és csak nagyon szerették egymást.

Kettőjük élete olyan szorosan fonódott össze, hogy amikor Sai-t is elveszítette, Ino úgy érezte, mintha az egész lelke egy soha nem gyógyuló seb volna. Rengeteg veszteség után kellett újra megtalálnia a maga útját, de a férje nélkül minden kilátástalannak tűnt. És mégis képes volt meggyógyulni és tovább élni, alkalmazkodni az újabb fordulathoz, amit az élet tartogatott számára.

Ino megtanulta, hogy meg kell becsülnie a biztos pontjait, mert nem volt garancia arra, hogy örökké vele maradnak. Minden változott körülötte, és valójában benne is – ez ellen nem tehetett akkor sem, ha folyamatosan kapálózott. Sai halála után Ino már nem ellenkezett, nem alkudozott, csak elfogadta, hogy a dolgok elkerülhetetlenül megváltoznak. Sakura frizurája, Karui véleménye a diétás ételekről, Inojin viselkedése és a cseresznyevirágok illata – egyik sem volt állandó.

Néhány változás észrevétlenül épült be az életébe, mások viszont úgy robbantak az arcába, hogy esélye sem volt elsiklani fölöttük. Ilyen volt az, amikor a fia elkezdett dolgozni; Inojin addig állandó jelenléte már nem volt annyira magától értetődő, és Ino gyakran találta magát egyedül esténként. Akármilyen tartózkodó volt is a kapcsolatuk, Temari halála is fájdalmas törés volt számára, és nem csak azért, mert a hiánya aggodalmat szült benne.

Temari a maga távolságtartó módján, de az élete szerves része volt. Sok mindent olyan élesen látott, ahogyan senki más. Hiányzott belőle a konohaiakra jellemző lágy törődés, de helyette kemény szeretettel viszonyult mindenkihez, akit megkedvelt. Mivel Ino nem ismerte ezt az érzést, sokáig azt gondolta, a barátja felesége nem tartja őt szimpatikusnak. Hosszú időre volt szüksége ahhoz, hogy felismerje azokat a gesztusokat, amelyek Temari szeretetét hordozták, de aztán megértette, hogy a néha kemény megjegyzések nem ellene szólnak, hanem érte.

Inóban nagyon sokáig nem fogalmazódott meg a gondolat, hogy hiányzik neki Temari. De amikor egy alkalommal megakadt a szeme egy fotón Shikamaru nappalijában, összeszorult a mellkasa. Jól elkapott kép volt; Temari csípőre tett kézzel oktatta ki Shikadai-t, aki ezt behúzott nyakkal és ez-de-ciki fejjel tűrte. Shikadai akkor talán jobban hasonlított az apjára, mint valaha. Temari bosszús arckifejezése pedig sokkal szeretettel telibbnek tűnt, ahogy Ino pillantása hosszabban időzött rajta. Ő kézben tudta tartani a fiúkat, és ehhez keménynek kellett lennie, az igaz. Viszont ha az ember jobban odafigyelt rá, akkor meglátta a szeretetet a szemében.