Kirakó

10. Gemaki

Shikadai úgy érezte, élete legborzalmasabb éjszakáján volt túl. Olyan volt, mintha a saját árnyéka próbálta volna megfojtani a sötétség magányában, és egy idő után kezdte magát annyira kétségbeesettnek érezni, hogy majdnem átment az apja szobájába, hogy ott várja meg. Végül aztán meggyőzte magát, hogy egy genin ilyet semmilyen körülmények között nem tehet, tehát próbálta lenyelni az őt feszítő rossz érzéseket.

Már nem tudta ébren megvárni az apját, mert a küldetés kimerítette annyira, hogy egyszerűen belealudt az indokolatlan rettegésbe. Reggel nyúzottan ébredt, de a nappali fény valahogy vigasztalónak és megnyugtatónak tűnt, ahogy az is, hogy legnagyobb meglepetésére nem maradt egyedül a házban. Talán még soha nem örült annyira az apjának, mint amikor a konyhában egy pillanatra összemosolyogtak.

- Ma szabadnapom van. Akarsz velem lógni?

Shikadai erre korábban egész biztosan nemet mondott volna, mert tudta, hogy ez egyet jelentene azzal, hogy újabb kényelmetlen kérdések egész sora fog ráborulni. Akkor viszont még annyira élénken élt benne az éjszaka rémképe, hogy azonnal rávágta az igent. Egy kicsit úgy érezte, megfullad egyedül, és most, hogy lehetősége nyílt rá, kétségbeesetten kapott az egyetlen ember felé, aki talán biztonságot jelenthetett neki.

Először reggelizni ültek le, bár Shikadai egyáltalán nem volt éhes. Nem akart máris okot adni az aggodalmaskodásra, ezért hősiesen leerőltetett néhány falatot. Aztán egy ponton majdnem szabályosan öklendezni kezdett, és inkább feladta a próbálkozást. Rosszat sejtve pislogott az apjára, hogy lássa, milyen reakciót váltott ki belőle a mutatvány.

- Ha nem megy, nem kell erőltetni.

- Majd... később – tolta el maga elől a tányért, aztán az ölébe ejtette a kezeit, hogy ne legyen feltűnő, amikor azok ökölbe szorulnak.

- Majd később – bólintott rá az apja, és bár látszott rajta, hogy máris elkezdett agyalni valamin. Valószínűleg azon, hogyan kellene megoldaniuk a kaja-problémát. De becsületére legyen mondva, nem kommentálta sehogy a dolgot, csak eszegette a saját reggelijét. Legalább neki volt étvágya. Vagy ha nem, azt jól titkolta.

- És... mit akarunk csinálni? – kérdezte Shikadai. Az utóbbi időben mindig olyan passzív volt, hogy mostanra volt is egy kis bűntudata, amiért ő soha nem próbálkozott, és nem is könnyítette meg a beszélgetéseket.

- Játszhatunk valamit.

Shikadai nagyon próbált nem fintorogni, de már a shougi gondolatára is megborzongott. Amikor nagy ritkán játszottak valamit közösen, az mindig shougi volt, és azt ő nem csak nagyon nehéznek, hanem rémesen unalmasnak is érezte. Általában nem ellenkezett, mert tudta, hogy ez az apja játéka volt, ő pedig szeretett volna a kedvére tenni. Most viszont tudta, hogy túlságosan is dekoncentrált volt hozzá.

- Megtaníthatnál arra a kártyajátékra – tette hozzá az apja, mire Shikadai felkapta a fejét.

- Eddig nem érdekelt a Gemaki – jegyezte is meg gyanakodva. – Ennyire rosszul nézek ki?

- Fáradt vagyok shougizni.

Shikadai nem volt biztos abban, hogy az apja igazat mondott, de megkönnyebbült egy kicsit. Kártyázni lényegesen egyszerűbb volt, ráadásul sokkal szórakoztatóbb is. Amikor néhány éve megjelentek az első paklik, mindenki meg volt veszve ezért a játékért, főleg Boruto. Ő volt az, aki az osztályból mindenkit belerángatott a soha véget nem érő gyűjtögetésbe és cserélgetésbe. Nem mintha bárki is bánta volna, mert akármilyen gyerekesnek tűnt is, titokban mind őszintén lelkesedtek a Gemakiért.

A szabályok egyszerűek voltak, így alig tíz perccel később már egymás után pakolták le a lapokat az asztalra. Az apja arca leírhatatlan volt, amikor szembesült azzal, hogy a kártyákon szereplő shinobik javarészt a barátai és az ismerősei voltak.