Kirakó

16. A rém

Inojin azóta húzta ki a szorult helyzetekből a másik kettőt, amióta csak az eszét tudta. Ha a többiek lógtak a közös edzésről, ő hármuk helyett nézett bánatosan a dühös szüleikre (ettől mindig megenyhültek), ha Chochónak elfogyott a chipse, ő megosztotta vele a sajátját, és ha Shikadai valami hülyeségre készült... akkor ő ott volt, hogy segítsen neki.

Na, nem azért, mert Inojin bajba akart keveredni. Az esetek kilencvenkilenc százalékában nem támogatta a barátja rossz ötleteit, de mégis mindig vele tartott arra az esetre, ha a dolgok valóban rosszul alakulnának. Mert még mindig jobb volt a csapattársával együtt kimászni a slamasztikából, mint a partvonalról nézni, hogyan teljesít a másik egyedül.

Shikadai egyébként nem volt hülye. Oké, különösebben okos sem (vagy legalábbis nem Shikamaru-szinten), de azért valamit mégis csak tudhatott, mert mindig neki voltak a leghatásosabb tervei. Időnként viszont voltak olyan ötletei, amik már elsőre is elég rossznak tűntek, megvalósítva pedig egyenesen borzalmasnak bizonyultak.

Inojin mégsem tudott felidézni olyat, ami ezt a mostanit akár csak kicsit is megközelítette. Mert az még rendben van, hogy rendezzenek egész éjszakás játékmaratont, sőt, még az az idióta evőverseny is csak egy gyomorrontást eredményezett (Chochót akarták lenyomni, de csúnyán felsültek). Az viszont, hogy turkáljanak Shikamaru múltjának egy olyan részében, amiről egyikük szülei sem beszéltek szívesen...

Nagyvonalakban persze ismerték a történetet, de Shikadai már nem elégedett meg annyival, amennyit az elmúlt években összeszedtek az elejtett megjegyzésekből. Tudták, hogy a szüleik a mesterük meggyilkolásáért akartak bosszút állni a halhatatlannak tartott Hidanon. Az sem volt titok, hogy végül Shikamaru volt az, aki megtalálta a módját annak, hogy megölje a halhatatlan ellenséget, és egész egyszerűen darabjaira robbantotta őt.

Mindannyian tudták, hogy a puszta tényeken kívül valószínűleg más is húzódott még a háttérben, de eddig egyetértettek abban, hogy nem feltétlenül kellett tudniuk a részleteket. Inojin biztos volt benne, hogy a Narák nem véletlenül kerülték el még a helyet is, ahol Hidan végül megsemmisült. Amikor kicsik voltak, Shikadai egyszer megkérdezte az anyját, miért nem ment arra senki, és Temari akkor azt mondta neki, hogy ahol nagyon gonosz emberek halnak meg, ott a gonoszság itat át mindent.

Amikor ezt a barátjuk elmondta nekik, egyikük sem tudott aludni napokig. Gyerekként olyan élénk volt a képzeletük, hogy szinte látták maguk előtt, ahogy a gonoszság megöli a fákat, elpusztítja a füvet, elűzi az erdei állatokat és megfertőzi a levegőt is. Chocho esküdözött, hogy álmában még Hidant is látta, így még jobban megijedtek a mindenki által messzire került erdőrésztől.

Hidan egy testetlen, arctalan rém volt az életükben. Egy rejtély, ami mindig borzongást vont maga után, ha csak szóba került. Nem azért volt olyan ijesztő, mert csúnyának képzelték vagy mert azt mondták nekik, hogy gonosz. Azért volt mindennél rémisztőbb, mert látták, hogyan reagáltak a szüleik az említésére. Inojin látta, hogy amikor Hidan szóba került, az anyukája félt, Chouji elkomorult, Shikamaru pedig iszonyú dühös lett.

Shikamaru általában nyugodt ember volt, olyan, aki nagyon ritkán mutatott szélsőséges érzelmeket. Inojin nem volt biztos abban, hogy a többiek is látták rajta, amikor az a megzabolázhatatlan harag és gyűlölet keveredett a pillantásában, de őt ezijesztette meg igazán. Azt tudta kezelni, amikor a saját anyukája mérges volt rá, Choujiról pedig tudta, hogy senkire nem tudott igazán neheztelni. De Inojin valahol mélyen rettegett Shikamaru haragjától. Ha valaki ilyen érzéseket váltott ki a legjobb barátja apjából, akkor arról Inojin nem akart többet megtudni.

Egyszer az anyukája azt mondta neki, hogy a múltat nem szabad kiásni, mert könnyen előfordulhat, hogy olyan dolgot talál a gödör mélyén, amire nincsen felkészülve. Inojin mindig kritikusan állt az efféle bölcsességekhez, mert sokszor megfoghatatlannak és zagyvának érezte őket.