A szemed tükre (Befejezett)

Az utazás

Igor pov.
Vasárnap elbúcsúztam anyától és megígértem, hogy küldök képeslapot. A bőröndömet szorongatva buszra ültem és kimentem a reptérre. Nem engedtem, hogy anya elvigyen, meg különben is Oliver már ott várt. Izgatottan rohant oda hozzám.
– Szia! Jaj, de jó, hogy eljöttél! Már féltem, hogy egyedül kell mennem! — sóhajtott megkönnyebülten.
— De hát eleve egyedül mentél volna, nem? — kérdeztem felvont szemöldökkel.
— Igen, de így mégis jobb, nem? — kérdezte izgatottan. Olyan volt, mint egy kisgyerek, akinek megengedték, hogy elmenjen a barátaival az állatkertbe. Tétován bólintottam egyet, aztán körbe néztem.
– Yellow hol van?
— Egy barátom vigyáz rá. Jól el lesz! Ahogy mi is! Amikor utoljára jártam San Fransiscoban csak villamosoztam. — mosolygott.
— Állítólag jó móka. - vontam vállat, mire nevetve megindultunk a géphez. Olyan aranyos, mint a napsugár.

A gépen azt hiszem elszundítottam, mert amikor kinyitottam a szemem a parkbeli padon ültem.
– Jó látni, hogy újra mosolyogsz. — hallatszott mellőlem. Vladimir ült mellettem. Azonnal átöleltem őt és éreztem, hogy a könnyeim lefolynak az arcomon.
— Kicsim, istenem! — zokogtam.
— Igor, nem vagyok itt és ezt te is tudod! Ahogy te sem vagy itt. Egy repülőn ülsz úton San Fransiscoba és ott van melletted egy aranyos fiú, aki csak a te szívedre vágyik.
— Az a tiéd, senki másé! – néztem rá könyörögve. Erre csak elmosolyodott és megingatta a fejét.
— Neked hatalmas szíved van Igor. Elég nagy ahhoz, hogy több embernek is adj belőle.
— Ne! – riadtam fel. Tényleg a gépen ültem és ha jól láttam épp leszállunk.
– Áh, ébren vagy. Láttam , hogy elszundítottál, nem akartalak felkelteni...Hé, jól vagy? – fogta meg a kezem Oliver, de elrántottam.
— Hagyj békén! — morogtam, majd mellkasom előtt összefontam a karjaimat.
— Bo...Bocsánat. — mondta félve és a leszállásig csendben volt. Mivel ő fizette a jegyeket, úgy éreztem úgy helyes ha a szállást én állom. Egymásra nyíló szobáink voltak ám én kirajtam az ajtóra a "ne zavarj" táblát, amint megérkeztünk. Fogalmam sincs meddig feküdtem a plafont bámulva, de arra eszméltem, hogy kopognak az ajtón. Oliver dugta be a fejét.
— Bejöhetek?
— Gyere! — ültem fel, és megdörzsöltem az arcomat. Belépett és letett mellém egy bögrét.
– Hoztam kakaót. Az jól szokott esni este. – motyogta majd kicsit távolabb leült mellém az ágyra.
– Kedves vagy, köszönöm. Ne haragudj a repülős viselkedésem miatt. Emlékek gyötörtek. – néztem rá bocsánatkérően.
– Megértem, semmi baj.
– Miért vagy velem ilyen türelmes? Folyton bántalak és mégis...Itt vagy?