Cseszd Meg! {+18}

3.

Trinity:
Mivel pár nap és a szemeszter megkezdésével beindul a folyamatos pörgés és rohanás is, így a lányokkal úgy döntöttünk, hogy még egyszer az év eleje előtt összejövünk egy kicsit. Semmi extra, csak beülünk kávézni valahova és kicsit kibeszélünk mindent. Kivételes alkalmak egyike, hogy Vanity ráér, úgyhogy ma az a triónk ül össze, amiben ő, Charity és én vagyunk. Liberty amúgy sincs még itthon, mert a szüleihez utazott az utolsó hétre, úgyhogy vele már csak a szemeszter alatt fogunk tudni valahogy összefutni. De ha itthon lenne, akkor sem jönne valószínűleg, ugyanis Vanityvel igen bonyolult kapcsolatban vannak, ami miatt folyamatosan tőlünk érdeklődnek a másikról, de találkozni nem találkoznak. A szülinapokon, mint amilyen Zacké is volt tavaly, nem kerülik el egymást, de amúgy mindig csak az egyikük van ott a csajos összejöveteleken.
- Vigyázz, eláll egy tincs a frizurádból - vigyorodik el Ryder, miközben megtámaszkodik az ajtófélfánál és szemérmetlenül méregetni kezd készülődés közben.
- Hadd álljon - felelem egy vállvonással és még egyszer megigazítom a hajgumit a hajamban.
Igyekszem nem ránézni a tükörből és levegőnek nézni, bármennyire is gyerekes vagyok emiatt, de nem könnyíti meg a dolgom, ugyanis a tekintete szinte perzsel, ahogy minden mozdulatomat figyeli.
A tegnap este után kifejezetten örültem, hogy kiszabadulok itthonról és reménykedtem benne, hogy mielőtt Charityvel távozunk, nem is futok majd össze vele. Nem akartam megint a szemébe nézni, mert nem akartam, hogy megint hatással legyen rám. Nem akartam, hogy megint a közelembe jöjjön, mert olyankor képes olyat elérni, amit alapból nem tennék, például, hogy kint maradok vele kettesben a verandán. És mert olyankor a testem úgy reagál, ahogy nem lenne szabad az ő közelében.
- Mi van, nem is izgat? A csajokat ez zavarni szokta, nem? - vonja fel a szemöldökét, folyamatosan fürkészve engem.
Az állkapcsom megfeszül egy pillanatra a szavaitól.
- Én más vagyok, mint a többi lány és ezt nem egyszer bizonyítottam már neked is. Kezdve azzal, hogy nem esem térdre és dobom le a ruháim, ahogy meglátlak téged - kapom fel a táskám, majd mintha ott sem lenne, elhaladok mellette.
- Na és ebben mitől vagy más, picinyem?
- Leállnál a becenevekkel? Szörnyen idegesítőek és ezt tegnap is mondtam. Tisztára, mint az ovisok - forgatom meg a szemem. - De válaszolva a kérdésedre, ha nagyon tudni akarod, én nem a hibát látom ebben. Hiszek abban, hogy nincs tökéletes ember. Szerintem az ilyen apró hibák tesznek egyedivé - vonok újra vállat. - Különben mind egyformák lennénk és az unalmas lenne. Én ezekben nem a hibát látom, hanem az egyediséget és szépséget. Nem akarok és nem is tudok tökéletes lenni. Ugyanolyan pedig még annyira sem szeretnék lenni, mint mások.
- Eddig is tudtam, hogy különleges vagy, de napról, napra képes vagy mindig meglepni valami új dologgal - méreget megállás nélkül. - De biztos van ennek valami oka, hogy ilyen lett a felfogásos.
- Eleinte zavartak ezek - ismerem be, s lassítok, majd végül meg is állok, mert semmi kedvem séta közben beszélni, menekülni pedig még annyira sem, hiába Ryder az, aki elől menekülnék. - Tagadhatatlan, hogy néha még ma is zavar egy kis hiba, amikor bekapcsol a hiúságom, de aztán rájövök, hogy ez tetszik nekem. Nem akarok tökéletes lenni és ezt ma már nagyon egyszerű elérnem, hogy elviseljem. Tetszik, ha a hajam nem tökéletesen áll, vagy a két szememen a sminkem nem tükrözötten egyforma. A hegeknek köszönhetően a hasamon, ezt nem volt nehéz megtanulni. Nem volt egyszerű, de nehéz sem egy idő után.
- Hogy sikerült? - néz a szemembe és látom rajta, hogy most nem cukkolni akar, hanem tényleg érdekli a dolog.
Először annyira meglep ez a hirtelen érdeklődés, hogy csak pislogni tudok. Nem szoktam meg Rydertől, hogy ennyire komoly tud lenni. Ezért is csodálkoztam a tegnapi viselkedésén is. Bár az sincs kizárva, hogy puszta bűntudat vezérli most. Van egy olyan érzésem, hogy tegnap ő is tudta, hogy nem kellett volna felhozni a múltat és talán - bár ezt nehezen hiszem el - még zavarja is a dolog. Nem tudom, hogy valóban tudja-e, hogy milyen kárt okozott nekem anno és azt sem, hogy van-e benne bármilyen rossz érzés amiatt a nap miatt, de most szokatlanul normális, ha leszámítjuk a folyamatos méregetést.
Percekig habozom, hogy jó ötlet-e pont neki elmondani, hogy mitől változott meg a felfogásom, mert szerintem rohadtul nem venne komolyan, viszont ahogy a szemébe nézek, magam sem tudom, hogy mi történik velem, de az ajkaimra halvány mosoly szökik és elkezdenek folyni belőlem a szavak:
- Amikor azok a hegek oda kerültek, akkor eleinte utáltam őket. Nem hordtam olyan cuccokat, amikből kilógott a hasam, sem fürdőruhát, csak, ha egyberészes volt. Utáltam őket és szégyelltem. Vagyis inkább nem akartam, hogy sajnáljanak miatta és kérdezősködjenek. Nem voltam hajlandó mutogatni őket, egészen addig, amíg el nem mentünk nyaralni Olaszországba és otthon nem hagytam véletlenül az egyberészes fürdőruháimat. Anya elvitt a strandra, hogy vegyünk másikat, de ott nem volt a méretemben, csak két részes - kezdem piszkálni a körmöm még mindig halovány mosollyal. - Én nem akartam olyat venni a hegek miatt. Azt mondtam, hogy akkor inkább nem megyek a vízbe, hanem sétálok a városban, vagy elleszek a szobámban, de anyáék nem akarták, hogy kimaradjak a strandolásból. Szó szerint könyörögni kezdtek, hogy vegyem fel azt a fürdőruhát és menjek ki a strandra velük abban, mert szerintük csodaszép voltam benne - jelenik meg melegség a mellkasomban az emléktől. - Egy hetet voltunk ott és én az első két napon nem akartam felvenni azt - nézek vissza Ryder szemébe. - Aztán valami átkattant bennem. Már nem is tudom, hogy mi. Álltam a hotel szobában és néztem magam a tükörben a fürdőruhában és próbáltam megint, így megszeretni magam. Aztán jött a kattanás. Úgy voltam vele, hogy azokkal az emberekkel úgysem találkozom többet és nincs mit veszítenem, szóval megtettem - változik szélesebbre a mosolyom az emlékre. - Lementem a strandra anyáék után, egy olasz fiú pedig kiszúrt, ahogy sétáltam lefelé és odajött hozzám. Az ő szemében semmilyen negatív érzelmet nem láttam, sokkal inkább csodálatot. Elkezdtünk beszélgetni és ő végre nem a sérült lányt látta bennem, hanem egy erős nőt, aki túlélte a halálost. Olyan jó volt vele dumálni és olyan önbizalmat adott, hogy onnantól kezdve nem féltem megmutatni őket. Büszke lettem rájuk és nem sajnálati oknak néztem őket. Sokkal inkább a bizonyítéknak. Annak a bizonyítékának, hogy túlélő vagyok. Azután sikerült végleg legyőzni a démonjaimat - csúszik a kezem a hasamra, amin a hegek vannak.
Bár tény, hogy néha azok a bizonyos démonok visszatérnek, - ahogy azt anno Zacknek is meséltem, amikor az ő démonjai legyőzéséről volt szó -, ha nincs az az olasz fiú, akkor biztos, hogy még eddig sem jutok. Azóta pedig már kitapasztaltam, hogy hogyan kell visszazárni őket a saját kalitkájukba, ha megint előjönnének. Pontosan úgy, ahogy előjöttek a Ryderrel töltött éjszaka után is. Akkor egy sokkal nagyobb meló volt megint megszabadulni tőlük, de akkor még viszonylag friss is volt a dolog, ráadásul Ryder nagyon tetszett nekem és ő hívta elő őket. Viszont így is sikerült győzedelmeskednem felettük, azóta pedig ahányszor visszatér a lehetősége annak, hogy megint előjönnek a negatív gondolatok, már könnyedén elűzöm mindet.
Látom, hogy Ryder szemében valami bánat szerűség csillog. Lehet, hogy mégsem annyira lehetetlen, hogy Ryder bűntudatot érezzen, mert mintha arra hajazna az a bizonyos érzelem az egyébként mindig nevető íriszeiben. Soha nem beszéltük meg, hogy tulajdonképpen mi történt köztünk másnap és neki sem jutott még egyszer sem az eszébe elmagyarázni, vagy bocsánatot kérni miatta, én pedig mindig igyekszem azt mantrázni magamban, hogy már nem érdekel, de valahol... nagyon jól esne legalább egy magyarázat. Nem hiszem, hogy az iránta érzett utálaton változtatna - azon talán soha, semmi nem fog -, de talán nem okozna akkora fájdalmat visszagondolni arra az éjszakára és reggelre, ha tudnám, hogy miért alakultak úgy a dolgok, ahogy.
- Tényleg igazi túlélő vagy - feleli végül rekedtesen, egy szomorú mosoly kíséretében.
- Igen, nos... kár, hogy van, aki nem így értékelte ezt - vetek rá sokatmondó pillantást, aztán magára hagyom, mielőtt megint belemennék egy felesleges szócsatába, habogásba vagy esetleg egy olyan beszélgetésbe, ami olyan emlékeket szakít fel, amiket nem akarok.
Nem akarok visszaemlékezni arra, hogy milyen volt vele és végképp nem akarok emlékezni arra a szégyenérzetre, ami másnap bennem volt, ahogy a fájdalmat sem akarom feleleveníteni magamban. Azt a napot lezártam, Ryder pedig ott elvágta magát nálam. Többet nem fogom hagyni, hogy a két szép szeme és a bosszantóan szexi külseje bármilyen hatással legyen rám. Tegnap sem lett volna szabad hagynom, hogy az érintése libabőrt és borzongást váltson ki belőlem és azt sem, hogy az ajkai csak egy pillanatra is eszembe jutassák azt, hogy meg kellene csókolni. Pedig sajnos megtörtént és talán ez az egyik legbosszantóbb dolog benne: hogy akkor teljesen összetört engem, a testem mégis repetázna belőle. Mert ha valamit nem lehet elvitatni tőle, akkor az az, hogy Ryder piszok jó az ágyban és teljesen gátlástalan, ami jó, mert esze ágában sincs ítélkezni a másik vágyai fölött. Legalábbis az enyémek fölött nem ítélkezett.
- Trinity! - siet utánam és hatalmas kellemetlenségemre, Charity még nincs lent, hogy induljunk.
- Mit akarsz még? Eláll még egy tincs? Vagy nem jó valami rajtam? - fordulok felé, amitől megtorpan.
Az arca behorpad, ahogy csikorgatja a fogát. Lehet, hogy szemét vagyok vele és az esetek túlnyomó többségében ellenséges, de azok után, ami köztünk történt, nem tudom sajnálni ilyenkor. Ő akkor megalázott és nem kis sebeket ejtett rajtam, a minimum az, hogy elviseli, hogy ilyen vagyok. A baj csak az, hogy amíg a legtöbb pasira ez olyan hatással van, hogy menekülni kezdenek, vagy elküldenek a francba, Ryder csak még inkább provokálni kezd és egy cseppet sem tántorodik meg. Mert ő ilyen, egy önelégült seggfej, aki olyan makacsság birtokában van, mint három másik ember együttvéve. Ha ő valamit vagy valakit akar, akkor azt megszerzi és nem fogad el nemleges választ. Ahogy nekem sem fogadja el azt, hogy ennyire kerülni akarom. Néha elbizonytalanodom, hogy vajon az egója miatt képtelen elengedni engem és tovább lépni, vagy valami más oka van rá, de az biztos, hogy nekem az agyamra megy ezzel a viselkedésével, mert olyan, mint aki rohadtul nem tudja, hogy mennyire megbántott régen.
- Éppen ellenkezőleg - rázza meg a fejét és a tekintetét újra végigvezeti rajtam. - Nagyon jól nézel ki.
Őszintén meglep, hogy nem valami olyan bókot mondott, amiből az jön le, hogy be akar jutni a bugyimba, hanem teljesen normálisan fejezte ki a véleményét, mert ez egyáltalán nem jellemző rá. A baj csak az, hogy ilyenkor egy kicsit mindig képes elérni, hogy én is kedvesebb legyek vele. Na jó, nem mindig, de sokszor.
- Köszönöm - húzom ki magam és a lépcső felé pillantok. - Charity, itt várlak! - kiáltok fel a legjobb barátnőmnek, aki nincs kizárva, hogy még Zackkel van elfoglalva.
A hangomra viszont felbukkan a vörös lakótársunk, aki ahogy meglát, füttyent egyet.
- Ez igen, szépségem, állati jól nézel ki - megy a kanapéhoz, s lehuppanva rá méregetni kezd. - Mondd csak, ez csakis kizárólag csaj buli lesz vagy még csatlakozhatok? - vigyorog rám a fiú.
- Bulinak nevezni erős túlzás, de igen, csak csajos összejövetel. Szükségünk van rá a szemeszter kezdete előtt.
- Ide is jöhettetek volna - jegyzi meg, miközben Ryder leül mellé.
A hangulata lényegesen komorabb, de a tekintetét egy pillanatra sem tudja levenni rólam. Olyan, mintha teljesen megbabonáztam volna.
- Jófej vagy, de nektek is kell egy kis idő nélkülünk és nekünk is szükség van egy a tesztoszteronoktól mentes helyre - szedem elő a kocsikulcsom.
- Még csak egy napja vagy itt, de máris menekülsz? - fut be Warren is jókedvűen.
- Csak pár órára.
- Ma is nagyon csinos vagy - kortyol a vízből, amit a kezében tart, kedvesen mosolyogva.
- Köszönöm - biccentek én is mosolyogva és megint megállapítom, hogy bárki is köt ki Warren mellett, az egy bazi nagy mázlista lesz, mert ez a srác a tökéletes pasijelölt bárki számára kábé.
- Itt vagyok! - rohan le a lépcsőn Charity, mögötte pedig Zack is lassan leér. - Mehetünk, ha gondolod.
Vetek még egy pillantást Ryder felé, aki még mindig úgy bámul, mintha a világ legszebb teremtménye lennék, aztán bólintok.
- Menjünk.
Charity ad még egy gyors csókot Zacknek, aki szerelmes pillantással figyeli, ahogy a barátnője belebújik a cipőjébe, majd amint én is magamra kaptam a sajátomat, már kint is vagyunk. Nem tudom, hogy pontosan miért, de megkönnyebbülök, amint becsukódik mögöttünk az ajtó és már nem érzem magamon Ryder tekintetét. És ez a megkönnyebbülés csak még nagyobb lesz, amikor belépünk a kávézóba Vanityék házához közel, ahol a lány már vár minket.
- Megrendeltem nektek, amit szoktatok enni és inni - ölel meg minket, amint odaérünk hozzá.
- Te vagy a legjobb, köszi - hálálkodom leülve.
A barna bőrű barátnőnk mosolyogva, kíváncsi szemekkel néz ránk, amint elhelyezkedtünk.
- Na, milyen az új ház? - kérdezi kettőnk között kapkodva a tekintetét.
- Hát - kezdi Charity vidáman - vér még nem folyt, úgyhogy talán ez egy jó jel.
- Igyekszem uralkodni magamon - biccentek és hagyom, hogy a lányokkal ez a pár óra teljesen kikapcsoljon és lenyugtasson engem, miközben megbeszélünk mindent, ami csak az eszünkbe jut.