Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
-Büszkék vagyunk rád drágám. - karolta át apa anyát, aki a könnyeivel küszködött, de mosolyogva bólogatott másik szülőm szavaira, és én is megengedtem magamnak egy vérszegény mosolyt, miközben óvatosan visszahelyezkedtem az ágyra.
Ez volt fél éve. Azóta csak heti kétszer járok rehabilitációra, és ugyanennyiszer pszichológushoz, amik mivel nem üthetik egymást elveszik a délutánjaim jelentős részét, a folyamatos kivizsgálásokról nem is beszélve. Ennyi idő alatt már hozzászokik az ember anélkül, hogy nagy figyelmet fordítana rá, és a napi rutinját képzik.
Én is már megszokásból indulok el a korház, vagy éppen a rehabilitációs központ, ez esetben az utóbbi felé az egyetem után. Nem mondom, hogy a legközelebb van egymáshoz ez a két épület, de nem is olyan orbitálisan nagy a köztük lévő távolság. És ami már csak hab a tortán, a központtól mindössze 5-10 perc sétára lakok, hisz odaköltöztünk, ami lehet a múltban történt eseményeknek is köszönhető, de ennek ellenére jó kis környék.
Belöktem az üvegajtót, köszöntem a recepciósnak és kényelmes léptekkel elindultam az öltöző irányába. Belépve odamentem a 16-os számú szekrényhez, aminek kinyitottam az ajtaját és elkezdtem bepakolni. Felvettem a fekete sport leggings-em, ugyanolyan színű top-pal, egy bő, cipzáras, sötétkék pulcsival és fehér cipővel. Táskáimat bezártam a szekrénybe, majd a telefonommal a kezembe elindultam a terem felé, ahol az elkövetkezendő 2 órát tölteni fogom.
-Szia Colette! Kezdhetjük? - jött felém Adriana.
-Persze persze, csak ezeket lepakolom.
-Akkor ma 6 hosszt futunk, és az ugrálásba is belekezdünk, ha marad idő. - lapozgatta a papírjait felém se nézve.
-Ugrálni? Nem korai ez még?
-Drágám az a baleset lassan 1 éve volt. Megértem, hogy félsz de egyszer úgyis elkell kezdeni és szerintem készen állsz rá.
-Legyen. - sóhajtottam fel, majd ledobva a pulcsim a padra, ültem le a földre és kezdtem bele a melegítésbe.
Másfél óra elteltével túl voltam az erősítésen, a futáson és már csak egy dolog volt hátra. Mielőtt belekezdtem volna ittam pár korty vizet, majd megálltam az olasz nő előtt.
-Készen állsz?
-Nem igazán.
-Oké, nem kérek mást csak hogy ugorj fel egyet mindkét térdedet felhúzva.
Hátráltam pár lépést hogy legyen helyem, majd pár percig csendben néztem magam elé. Próbáltam felkészülni minden eshetőségre, ami megtörténhet a következő fél percben. Mély levegőt vettem, majd felugrottam felhúzva a térdeimet. Az elején semmi baj nem volt, de amikor visszaereszkedtem volna földre, a combomba és a térdembe is belenyilalt a fájdalom, aminek következtében nem bírtam megtartani magam így a padlón kötöttem ki.
