Na, nem kell ennyire nyálasan! (PUF fanfiction)

Kiáltvány

– Na, spill the tea – mondta Csele, miközben a Nemecsek nyújtotta látvány okozta kezdetleges sokkot és a "Hogy érzed magad?"-típusú kérdéseket követően levágta magát az ágyra.

– Csele, ez a Péterfy, nem a Blikk szerkesztősége. Mégis milyen pletykát akarsz hallani?

– Ne csináld már, Nemi! Láttam, amit láttam. Csónakos tök úgy nézett ki, mint aki itt aludt melletted. Még a párna nyoma is ott volt az arcán, hát nem vagyok vak! És mindketten tudjuk, hogy ez mit jelent.

– Nem, én nem tudom, hogy ez szerinted mit jelent, úgyhogy, kérlek, világosíts fel! Meg amúgy hozzátenném, hogy ez nem egy privát kórterem, szóval ha akartunk volna, akkor sem tudtunk volna semmi... szentségtelen dolgot művelni.

– Na, ne csináld már, Nemi, én is mindig elmondom neked, hogy mi van a Bokával!

– Hagyjál már, a vak is látja, hogy Boka fülig szerelmes beléd, nem is értem, hogy min évődsz annyit!

– Ezt csak úgy mondod!

– Aha, akkor megmondanád, hogy hányszor telefonáltatok, amíg Írországban volt?

– Őőő... hát, lássuk csak, úgy napi kétszer beszéltünk, plusz felhívott, mielőtt felszállt a gépre, szóval most így hirtelen nem is tudom, hogy az összesen mennyi.

Nemecsek sokatmondóan húzta fel a szemöldökét.

– Miközben nekünk, többieknek, átlagos halandóknak meg lett mondva, hogy szeretne a kongresszusra koncentrálni, úgyhogy csak akkor keressük őt, ha valaki haldoklik.

– Ehhez képest... – kezdte Csele, de gyorsan elharapta a mondat végét.

– Na, mondjad csak! – mosolygott Nemecsek kihívóan.

– Hát, ennek a feltételnek kábé épp megfeleltél, mégsem kerested.

– Csak valamelyest későn informálom őt a helyzetről – védekezett Ernő.

– Ja, értem én! Nem volt időd szólni senkinek, mert Csónakossal voltál elfoglalva – vigyorgott Csele kajánul.

– Tudod, néha kifejezetten nem kedvellek.

– Kölcsönös az érzés. És ez most pont egy olyan alkalom, mert nem akarod elmondani, hogy Mi. Volt – mondta Csele, az utolsó két szót egy-egy tapssal nyomatékosítva.

– Jól van már! – fújtatott Nemecsek, majd láthatóan felkészült egy monológra, de végül csak fáradtan leszegte fejét, és beletúrt a hajába. – Jaj, nem tudom, semmit nem tudok! – nyögte. – Eddig csak úgy egyszer-egyszer átsuhant a gondolat az agyamon, hogy a Csónakos milyen jól néz ki, meg milyen vicces és jófej, de most már ennél több van... Vagy nem is tudom. De, tudod, ez az egész úgy volt, hogy ott volt nálam, aztán rosszul lettem, és én elküldtem volna őt, de ő meg ragaszkodott hozzá, hogy maradjon és segítsen, és így is lett. Valahogy eddig soha nem történt meg, hogy pont csak ő volt velem, amikor szarul voltam, ezért fogalmam sem volt, hogy hogy fogja kezelni, meg hogy nekem mennyire lesz kellemetlen, de mindent tök korrektül csinált. Nyugodt volt, bíztató, és bár biztos ő is be volt fosva egy kicsit, én olyan biztonságban éreztem magam attól, hogy velem volt. Aztán be kellett hoznia ide, és vagy tizenkét órán keresztül itt rostokolt a folyosón, amíg túl nem lettem a nehezén, meg itt aludt velem, először véletlenül, most meg már félig direkt, és olyan jó volt, hogy itt volt. Beszélgettünk, röhögtünk, meg minden, de most volt olyan is, hogy komolyabb volt, mint eddig bármikor, és... Jaj, basszus, szerintem szeretem! – hadarta Nemecsek, majd a hímzett páfrányokkal díszített plédbe temette az arcát.