Na, nem kell ennyire nyálasan! (PUF fanfiction)

Ananász

Csónakos az éjszakai műszakból már ledolgozott négy órát, amikor megcsörrent a telefonja. Ahogy a kijelzőről leolvasta Ernő nevét, elmosolyodott: akkor Nemecsek tényleg felfogta, amit mondott neki, és most hívja, hogy bejelentse, hogy megtalálta az élelmiszereket.

Azonban Csónakosnak csalódnia kellett, ugyanis ahogy meghallotta barátja hangját a vonal túlsó végén, már tudta, hogy baj van. Ha valaki megkérdezte volna, nem tudta volna elmagyarázni, hogy mit hallott ki Ernő hangjából, de a zsigereiből fakadó érzés, hogy Nemecsek most nem legyint mosolyogva a fájdalmára, ahogy szokta, és talán valamennyire fél is, egyértelmű volt.

– Szia Csónakos! Nagyon sajnálom, hogy zavarlak, csak mondtad, hogy hívhatlak, és most egy kicsit elbizonytalanodtam, mert eléggé fáj a fejem, meg hányingerem van, mondjuk az eddig is volt, de a lényeg, hogy bevettem fájdalomcsillapítót, de nem használ, inkább csak rosszabb lett, és ilyen nem szokott lenni, de, basszus, én is hallom, hogy ez milyen idétlen nyafogásnak hangzik, és gondolom, csak túlparáztam, úgyhogy felejtsd el, hogy hívtalak, és tényleg ezer bocs...

– Hé, hé, hé, nyugi, papuskám! – szakította félbe barátját Csónakos. – Nagyon jól tetted, hogy felhívtál. Rögtön indulok, és húsz perc múlva ott vagyok nálad.

– Ne, ne gyere el a munkából miattam!

– Mondom, húsz perc múlva ott vagyok, pont – jelentette ki határozottan Csónakos, majd lerakta a telefont.

Nem került sokba, csak a műszaknak egy jófej kolléga hétvégi beosztására való elcserélésébe, hogy Csónakos leléphessen, és ő már hasított is a pesti alsó rakparton a Rákos utca felé. Rekordsebességgel ért el a házhoz, amelyben Nemecsek lakott, és bár idegességében kétszer melléütötte a kapukódot, végül bejutott.

Ernőt a fürdőszobában találta. Ugyanúgy ült összegömbölyödve, csukott szemmel a padlón, mint pár órával korábban. Amikor meghallotta a közeledő lépteket, Csónakos felé fordította a fejét, de szemeit továbbra sem nyitotta ki.

– Na, itt vagyok, papuskám – mondta Csónakos csendesen, miközben Nemecsek mellé térdelt.

– Szia, köszönöm, hogy eljöttél – válaszolta a szőke, de alig mondta végig, mire fájdalmasan felnyögött, és kezeit a fejére szorította.

Csónakos egy kiadósat káromkodott magában.

– Ne beszélj, ha attól rosszabb lesz – szólt aztán Nemecseket átkarolva. – Figyelj, most beviszlek a kórházba. Nem érdekel, ha azt mondod, nem szükséges. Odamegyünk és kész. Ha feleslegesen megyünk be, akkor majd max hazaküldenek.

Nemecsek egy aprót biccentett, mire fájdalmasan felszisszent.

– Mindjárt jövök, csak hozom a táskát is – mondta aztán Csónakos.

A táska egy Nemecsek ruhásszekrényének alján álló sportzsák volt, amely néhány ruhadarabot és egy neszeszert tartalmazott. Pont ilyen esetekre volt fenntartva, ugyanis nem annyira ritkán történt meg Ernővel, hogy meg kellett ejtenie egy kis kiruccanást a Péterfy Sándor utcába, és olyankor rendszerint nem lehetett tudni, hogy meddig kell majd maradnia.

Csónakos a táskával a hátán tért vissza a fürdőszobába, melynek padlójáról óvatosan felemelte Ernőt.

– Csónakos – motyogta ő –, mi lesz, ha belehányok az autódba?

Csónakos akaratlanul is elmosolyodott. A többiekkel ellentétben Ernő mindig türelmesen végighallgatta őt, amikor szeme fényéről, a két év alatt összekapart pénzből vásárolt, piros, használt, 2010-es Skoda Fabia-ról áradozott. Valószínűleg azért rettent meg annyira a szőke a gondolattól, hogy összepiszkítja a járművet, mert tudta, hogy mit jelent Csónakosnak az a kocsi, most viszont a kis Skoda volt az, amiért gazdája a legkevésbé aggódott.