Na, nem kell ennyire nyálasan! (PUF fanfiction)

Vér

– Ááá! – kiáltott bele Nemecsek a kórterem csendjébe.

– Basszus, mivan? Nyúzzák a Kolnay deguját? – morogta Csónakos félálomban.

– Az még mindig egy csincsilla, és nem, hanem feldőlt az infúziós állvány, ez a szar meg kirántódott a karomból.

Csónakos még mindig nem volt elég éber ahhoz, hogy kihámozza a lényeget az elhangzottakból.

– Mégis hogy dől fel magától egy infúziós állvány? – nyögte bele kábán az ananászos párnába.

– Mivel te feküdtél kívül, és pont ott áll az ágy mellett, szerintem úgy, hogy véletlenül felrúgtad, vagy valami, de mindegy is.

Erre Csónakos szeme rögtön kipattant, és a fiatalember olyan hévvel ült fel, hogy kis híján beverte a fejét az ágy felett húzódó polcba.

– Jaj, baszki, ez nem volt tervben – jelentette ki riadtan körülnézve.

– Mi, hogy feldöntöd az állványt? Hát remélem, hogy nem, mert ha ilyeneket tervezel magadban, elég gyorsan ki fognak tenni innen.

– Nem az, hanem, hogy egy egyszemélyes kórházi ágyban alszom el veled.

– Miért, nem volt jó? – kuncogott Nemecsek.

– Mi? Ezt most hogy érte... – sütötte le zavarában a szemét Csónakos, de ahogy ezt megtette, az ablakon besütő, gyér napfényben meglátta Nemecsek bal kezét, amelyből kitartóan folydogált a vér onnan, ahol korábban a branül volt benne, mire, mint a sebzett vad, elordította magát:

– Úristen, baszki, orvost!

A valami irtó magas decibellel kinyilvánított segélykérés hallatára a szomszédos ágyban fekvő öregúr is felneszelt.

– Értem én, hogy tombol a szerelem, fiatalember, de megkérhetném, hogy valamivel kulturáltabban és mindenekelőtt csendesebben adjon hangot az örömének? – kérdezte fáradtan.

Csónakos megrökönyödve pislogott rá.

– Miért viccelődik itt mindenki azzal, hogy mi itt a Nemecsekkel közösü... – kezdte maga elé révedve, majd ahogy eszébe jutott az úr korábban feltett kérdésére viccből adott válasza, ezt annyiban hagyta, és a másik, a figyelmét lekötő problémára tért vissza. – Persze, elnézést kérek, de tudja, én éppen nem örültem, hanem megijedtem, mert a barátom itt fog elvérezni – kezdte az ordítozást újfent, ahogy egy újabb pillantást vetett Nemecsek karjára.

Az öregúr az újabb hangerőnövelésre összerezzent.

– Ne ordibálj már! – sóhajtott erre Nemecsek, majd nagy ásítozások közepette előkotort az éjjeliszekrény fiókjából egy zsebkendőt, amelyet a sebre szorított, és az öregúrhoz fordult. – Igazán nagyon sajnáljuk, hogy felébresztettük!

A férfi erre csak legyintett, majd a fejére húzta a takarót, és kis idő múlva folytatta a hortyogást. Nemecsek is szívesen aludt volna tovább, mert igazán fáradt volt. Szíve szerint hagyta volna, hogy elnyomja őt az álom, még úgyis, hogy fél kézzel egy véres zsebkendőt szorongatott. Azonban, ahogy Csónakosra tévedt a tekintete, valamivel éberebb lett. Barátja ugyanis holtsápadtan, Nemecsek karját szuggerálva kapkodta a levegőt. Ernő eddig nem tulajdonított nagyobb jelentőséget Csónakos kétségbeesett kiabálásának, ugyanis barátja sokszor volt a kelleténél valamivel hangosabb, most viszont, ahogy elnézte őt, kezdte összerakni a képet.

– Te, Csónakos, te nem bírod a vért? – kérdezte óvatosan, és a választ meg sem várva bedugta a takaró alá a kezét.

– Jobb a békesség – gondolta. – Ha tovább nézi, még el talál itt ájulni nekem.