The Maze Runner: Ez csak a kezdet

24. fejezet

Ahogy belebámult Newt csokoládébarna szemeibe, megremegett a gyomra. Hogyan tudna fájdalmat okozni neki? Annak, akit a legjobban szeret. Nem, nem képes rá. De akkor mit mondjon? Hazudjon újra? Váljon egy hazudozóvá? Nem fogja bírni végignézni azt, ahogy Newt megutálja.

A fiú várakozó arccal meredt rá, a délutáni Nap fényei megcsillantak szőke haján.

-Szóval, mi ez az egész? Tudom, hogy nehéz, hiszen látom rajtad, hogy fáj neked, de kérlek. Mondd el - szólalt meg Newt.

-Oké - vett magán erőt Natalie. Sóhajtott egy nagyot, és miközben kifújta a levegőt, beszélni kezdett. - Az....az van, hogy én....én....emlékszem az Útvesztő előtti életem nagy részére. A családomra, rátok.... Sajnálom, hogy nem mondtam el, de nem tudtam, hogyan tehetném, nem tudtam, hogyan reagálnátok. Tudom, hogy butaság volt, de....de féltem, hogy megutáltok és nem akarlak titeket elveszíteni, mert ti vagytok a családom - folytak le Natalie arcán a könnyek, és zokogva elfordította a fejét, csak hogy ne kelljen Newtra néznie.

Szaggatottan vette a levegőt, remegett és a mellkasa is szabálytalanul emelkedett és süllyedt. A könnyein át figyelte a lent dolgozó fiúkat és próbált megnyugodni.

Ahogy kimondta legféltettebb titkát egyszeriben úgy érezte, hogy egy mázsás súly szakadt le a válláról. Azonban csak egy pillanatra nyugodott meg, mivel mostmár Newt reakciójától rettegett.

Óvatosan a fiúra pillantott, aki mereven  ült, őt nézte és nem pislogott. Valószínűleg sokkot kapott. Így nézték egymást, és Natalie keservesen hosszú éveknek érezte, mire Newt megszólalt. Először csak tátogott, végül hang is jött ki a torkán.

-Ez... ez lehetetlen - bökte ki végül.

-Nem, nem az - rázta a fejét Natalie.

-De mióta? - kérdezte Newt.

-Az első éjszakámon jöttek vissza az emlékeim. Azóta gyakran álmodom párral.

-Hű! - Newt a padlót kezdte tanulmányozni, miközben az agya lázasan dolgozott.

-Annyira utálom magam, amiért hazudtam és nem mondtam el, de féltem. Annyira féltem, hogy majd árulónak hisztek. Nincs mentségem. Tényleg - rázta meg a fejét Natalie.

-Jé! Te félsz valamitől? - nevetett fel Newt.

-Mi?

-Azt mondtad, félsz tőle, hogy árulónak hiszünk. Te általában nem félsz semmitől - mosolygott Newt.

-Miért? Nem tartasz árulónak? - ragadt le Natalie az első mondatnál.

-Nem. Egyáltalán nem. A legbátrabb ember vagy, akit ismerek. Ráadásul erről nem te tehetsz. A barátom vagy. Nem tudnálak utálni - mondta Newt és Natalie látta rajta, hogy őszintén beszél, mégis bizonytalan volt.

-De...de biztos? Mármint.... - kezdett össze-vissza beszélni.

-Igen, biztos. Ugyan már, Nati! A barátom vagy! Na, jó. Lehet, hogy nem ez lett volna a véleményem, és nem is tudom, mit mondtam volna akkor, de így, hogy már ismerlek egyáltalán nem tudlak árulónak tartani. Sőt, egy kicsit meg is értem, miért nem szóltál róla - vágott közbe Newt.

Natalie elakadt lélegzettel nézett rá és a megkönnyebbüléstől egy könnycsepp gördült le az arcán.

-Köszönöm - suttogta meghatottan, és úgy érezte, meg sem érdemli Newtot.

-Én köszönöm, hogy elmondtad. Néha már nem sokon múlott, hogy kifaggassalak. Nem bírtam nézni, ahogy szenvedsz ez miatt a teher miatt - felelt Newt és magához húzta Nataliet.