Admirable - hu [L.S.]

Chpt. 4

A valóság nagyot csap, amikor nem töltöd mással az idődet, mint álmodozással. A hétvége folyamán többször visszagondoltam Louisra. Ám hétfőtől kezdve időm alig engedte, hogy csak eszembe jussanak szemei.

A barátságunkban Niallel általában ő az, aki többet beszél. Amit én egyáltalán sem bánok, kicsit már mindketten megszoktuk, hogy nekem nincs túl sok véleményem. Vagy legalábbis nem látom értelmét megosztani őket, így értelemszerűen ő szokott beszámolni nekem a történésekről és változásokról. Persze most, hogy van valami izgalmas is az én életembe szívesen elmesélném neki. Csak azt nem tudom hogyan kezdjem el.

Úgyhogy inkább ráhagyom a sorsra és tovább hallgatom, ahogy erről a lányról mesél, akit egy hete próbál felszedni, de állítása szerint a csaj ,,játssza a nehezen kaphatót''. Szerintem Niall egója csak megsértődött, mert valaki visszautasította őt. Mondjuk, ki utasítaná vissza Niallt? Nem tudom, lehet van valami más is ebben a történetben, amire nem figyeltem, mert épp azon gondolkozok, hogy hogyan írjak rá Louisra, egy jó kis szerdai angol óra közepén.

— Kivel írogatsz állandóan? — kérdezi Niall, majd közelebb hajol, hogy rálásson a telefonomra, amit a pad alatt fogok.

Még senkivel. Mert nem tudom eldönteni, hogy az ,,Éppen szétunom az agyam, kérlek szórakoztass'', vagy valami visszafogottabb ,,Szia, mi a helyzet?'' lenne-e a megfelelő kezdés. Igazság szerint, általában Louis kezdi a beszélgetéseinket, mert én nem szeretnék nyomulósnak, vagy idegesítőnek lejönni. Elsőnek ráírni mindig szenvedés.

— Öhm, a sráccal a metróról — suttogom neki, nehogy meghallja a tanár. Ő tátott szájjal néz rám.

— Megszerezted a számát? Te? Harry Styles odamentél hozzá és elkérted tőle? — ájuldozik suttogva kiabálva.

— Shh. És nem igazán. Ő kérte el az enyémet, hogy megbeszélhessük, hogy mikor találkozunk — Számolok be neki.

— Találkozni? Úgy... Hogy érted, hogy találkozni?

Megforgatom szemeimet kérdésén és elteszem a telefonomat, teljesen lemondva arról, hogy ráírjak Louisra még az óra folyamán.

— Hát tudod. Randi találkozni — suttogom kínosan. Ő még mindig csak leesett állal bámul rám. Én kuncogok egyet és segítek bezárni a száját. — Szombaton, szombaton voltunk — mesélem neki izgatottan, mostmár, hogy belekezdtünk a témába. Ám a beszélgetésünk rövidre vágódik, amikor ő hangosan megszólal.

— Elmentél vele? — Esik le az álla megint.

— Mr. Styles, Mr. Horan, lenne kedvük beavatni az osztályt is a beszélgetésükbe, ha már mindenki tudtára adják jelenlétüket? — szól ránk mogorván az ötvenes éveiben járó férfi.

Szemüvegét orrán feljebb tolja egy ujjal, majd felhúzza szemöldökét egy válaszra várva.

— Nem, elnézést Mr. Taylor — Kérek bocsánatot lenézve a padomra mielőtt még Niall kinyithatná a száját és nagyobb bajba sodorna minket.

A tanár folytatja az órát, mintha mi sem történt volna és én tényleg elkezdek figyelni, ameddig egy darab papír nem érkezik jobb oldalamról, Nialltól.

Pénteken ráérsz? Akkor beszámolhatnál a randidról.

Tudod jól, hogy mindig ráérek, Ni.

Faszom tudja most már mikor érsz rá. Van egy teljesen titkos életet. Péntek??

Oké.

[...]

A hét hamar eltelik és mikor észbe kapok, már péntek is van. Egyedül kétszer futunk össze a metrón Louisval, mert a tanulnivaló mindkettőnket elhalmoz. Ám mind a két alkalommal egy csókkal az arcomon távozok és a lehető legboldogabb lélekkel.