Halhatatlan csillagfény

Második fejezet

Ébredés után Ganümédészt leverte a jeges verejték, mikor a megszokott pázsit helyett tarka selymek között találta magát, ám amint eszébe jutott, hogy hol van és ki is hozta ide, a pánikja csillapodott kissé. Az elrablás tényét nem enyhítették ezek az információk, de mégis egyszerűbb volt úgy megbirkózni a helyzettel, hogy legalább néhány részlet világos volt számára. Mégis reszketett s fogait összeszorította; legjobb lett volna azon nyomban menekülőre fogni a dolgot, ám az Olimposzról semmi módon nem szökhetett meg: ha az őröket és az egyéb hegylakókat ki is cselezi, isteni erő nélkül lehetetlen volt a különös hegyről levergődni.

Mihelyst koncentrálni tudott, egy alakra figyelt fel a szeme sarkából, aki a szobában tevékenykedett s megállás nélkül csacsogott, miközben ruhát készített elő, feltehetően Ganümédész számára. Serdült-fordult a tágas helyiségben, a hajából áradó mentaillat kellemesen kúszott a fiú orrába. Úgy döntött, a semminél mégis csak jobb volna megszólítani.

– Hogy hívnak, szép hölgyem?

– Corra vagyok – csilingelte a lányka.

– Mit tüsténkedsz itt? Ez nem Zeusz lakosztálya?

– De igen, és ő maga kért meg, hogy állítsak neked elő egy rend ruhát, mert a mai vacsorán az istenek pohárnoka leszel.

Erre Ganümédész ismét verejtékezni kezdett; hogy mit akar Zeusz?

– Corra, én nem tudom, pontosan hogyan kell egy pohárnok feladatát ellátni, és félek, nehogy feldühítsem az isteneket ügyetlenségemmel. Mi történik például, ha leöntöm valamelyikőjüket? Nem lehet, hogy valaki más csinálja? Csak volt az isteneknek eddig is pohárnoka! – Érezhetően rezgett a hangja a kétségtől, Corra viszont csak kedélyesen nevetgélt az arckifejezése láttán.

– Zeusz úr kifejezett kívánsága volt, hogy te legyél este a pohárnok, mert Hébé, aki eddig töltögette a nagyságosok poharait, most férjhez megy – csicseregte. – S egyébként sincs mitől tartani! Ennél sokkal rosszabb vétségekért is olykor csak átváltoztatják az embereket, nem hiszem, hogy ennél rád sokkal rosszabb várna – mosolygott úgy, mint aki nem is érzi egy ilyen büntetés súlyát – valószínűleg valóban nem érezte, Ganümédész viszont nem tartotta szép kilátásnak, hogy bogárként vagy faként élje le a hátralévő életét, ezért csak feszülten nyelt egyet.

– Mégis, nem tudnál valamiféle tanácsot adni?

– Nos... Ha szeretnél például Hébével beszélni, akkor valószínűleg a szobájában csinosítja magát, esetleg őt megkérdezheted. De nagyon tisztelettudó legyél ám, a kisasszony büszke arra, hogy az istenek legnagyobb urának és asszonyának a gyermeke. – Azzal a nimfa, jó kedélyéből mit sem veszítve sietősen elhagyta a szobát, hogy dolga végeztével visszaálljon nővéreihez mulatozni, a fiú pedig magára öltötte a kikészített ruhadarabokat; a sarutól kezdve a leveles fejdíszig minden passzolt hozzá.

Ganümédész nagyot sóhajtva tette be maga mögött az ajtót, amint a folyosóra lépett. A terv egészen addig kivitelezhetőnek tűnt, amíg csupán meg kellett kérdeznie Hébét, hogyan látja el a feladatát, ám abban a pillanatban, ahogy elhagyta a szobát, ráébredt, hogy bizony egyáltalán nem ismeri ki magát a kastélyban. Mégis hogyan keresse fel az isteni leányzót, ha még azt sem tudja, hogyan találjon oda hozzá?

Ganümédész legszívesebben a falba verte volna a homlokát önnön botorsága miatt; igazán megkérdezhette volna Corrát efelől is. Végső soron pedig megeshetett az is, hogy a fiatal istennő egyáltalán nem a szobájában tartózkodott, akkor pedig hiába az elővigyázatosság a nagy estélyre való tekintettel.

A folyosó végén az ifjú végül találomra kiválasztotta a jobbra vezető utat, másként nem is járhatott volna el. S ha másért nem is, azért hasznos lehetett a bolyongás, hogy a hatalmas kúria egy részét feltérképezze.