Halhatatlan csillagfény

Első fejezet

Az ifjú békésen üldögélt egy olajfa árnyékában, miközben unottan figyelte a birkáit. Egész álló napját ott tengette már hosszú ideje. Semmi, de semmi érdemleges nem történt ez alatt az időszak alatt, leszámítva, hogy egy-két borjú néha engedetlenül elkóborolt, ám ez messze nem számított olyasféle izgalomnak, ami Ganümédészt lekötötte volna. Fiatal volt és lázongott a vére, az mégis csaknem megalvadt az ingerszegény életmód következtében.

Éósz, aki elrabolta őt, elragadó hajnalistennő volt. A fiút könnyűszerrel elragadta és ragadtatta, csábítónak látszottak a mindig hamvasan rózsaszín orcái és pihe, rózsás ujjai, a feledhetetlen hajnalok ígérete, ám ahogy éjre éj és napra nap telt, elunta a folyamatos pásztorkodást és várakozást. Apja mellett is szívesebben dolgozott volna, mint hogy a hajnal istennőjére várjon naphosszat, míg amaz Héliosz szekerén szelte át az égboltot, ráadásul tisztában volt vele, hogy annak mindig akadt társasága, nem úgy, mint Ganümédésznek, akinek csupán bugyuta birkák jutottak. Békés, de unalmas lét.

Sokáig azt sem bánta volna, ha Éósznak szeretője lett volna mellette, hátha az felhergeli ellaposodott indulatait, ám mikor ez valóban bekövetkezett, a legizgalmasabb s egyben legmeglepőbb következménye az volt a dolognak, hogy nem érzett sem haragot, sem elárultságot, mikor látta az istennőt zilált hajjal és a szokásosnál pirosabban égő arccal hazajönni. Nem érezte megbántva magát, csak a hiúságát sértette csöppet az eset, de talán tisztában volt vele, hogy ő sem lett volna hűséges a titaniszhoz, ha van lehetősége más lányokkal enyelegni. A legegyszerűbb magyarázat talán mégis az lehetett, hogy nem fűzték gyengéd érzelmek a nőhöz, semmilyen tekintetben.

A hajnal homlokcsókja hidegen hagyta, mint ahogy később ráébredt: addig semmiféle nő iránt nem táplált romantikus érzelmeket, a fiatal hév diktálta csak belé, hogy engedjen nekik és elhiggye, hogy vonzódik hozzájuk. Ganümédészt elragadtatták a nők, de szerelmes nem volt még beléjük. Hát ezért az egy felismerésért hálás volt a cédrusos magánynak.

Amaz ugyancsak fülledtnek és eseménytelennek ígérkező délelőtt sem telt a szokottól eltérően, eltekintve egy kóbor sastól, amely arrafelé portyázott. Az ifjú nem hogy azon a környéken nem látott még sast, de ilyen fenséges kinézetűt meg főleg nem. Egy darabig csodálta csendes szárnycsapásait, ebédre szánt sajtját is majdnem kiejtette a kezéből, ám az evés hamar elterelte a gondolatait, különösen, hogy a madár lassanként kikerült a látóköréből - nem akadt több látnivaló.

A fiú szokásához híven ebéd utáni sziesztára hajtotta fejét, s átaludta magát az álmok világába - egy olyan helyre, ahol sokkal szívesebben élt volna, mint a való világban, ami bár ugyancsak tagadhatatlanul lenyűgöző volt, mégsem annyira, mint az álmai. Az ifjú nem volt sem feltaláló, sem nagynak kikiáltott filozófus, de érzéke volt hozzá, hogyan álmodjon olyan világokat, amelyekkel az ébrenlétet színesítheti - vagy éppen keserítheti meg, mikor az szürkébbnek bizonyul, mint az ifjú álomképei. Éószt ez csábította a fiú elrablására; olyasvalakinek tűnt, aki ki tudná tapintani és valósággá, mindenki számára létezővé és élővé formálni a pirkadat gyönyörűségét, az új lehetőség varázsát. Éósz festette fáradt rózsaszínre és vad narancsra a felhőket, ő ébresztette Héliosz szemében a ragyogást minden új nap kezdetén, s a titanisz azt akarta, hogy az emberek legalább annyira szeressék és tiszteljék a Nap első csókját az arcukon, mint ahogy tették azt napközben folyamatos cirógatásával, vagy utolsó lágy érintésével, mielőtt a Holdtól kapták vissza ugyanazt a fényt, amit Éósz szított fel minden áldott reggel.

Ganümédész mindezt megteremthette volna, ha érezte volna a varázst, amit az istennő szeretett volna ébreszteni benne. Költői és magasztos volt a hajnal imádata, és eleinte boldogan átadta magát neki, ám egyre inkább veszített a csodálatosságából. Ha nem így lett volna, minden bizonnyal ezúttal is parádésan öltözött, hajnali felhőkre épített Akropoliszról álmodott volna, de sejthető, hogy mindenféle álomkép kavargott benne, ami ettől távol állt. Néha-néha ráncolta homlokát, mint aki rémálmot lát, vagy nyugtalanul a másik oldalára fordult a fa méretes gyökerei között.