𝓢𝓬𝓪𝓻𝓮𝓼 𝓪𝓷𝓭 𝓒𝓱𝓪𝓷𝓬𝓮𝓼 / 𝘈𝘥𝘪𝘢𝘯 𝘎𝘢𝘭𝘭𝘢𝘨𝘩𝘦𝘳 / 𝘧𝘧.

7. fejezet; At least tell the truth

Isabella
-∆-

~ Words may lie, but actions will always tell the truth. ~

^^

Van nagyjából fél órám amíg Abby jön a, hogy is mondjam nagy nagy mennyiségű alkohollal táskájában. Nem teljesen bizonyosodtam meg arról, miszerint ez jó ötlet, de ahogy ő mondaná szükség van a kikapcsolódásra. Konyha pult előtt állva vaciláltam az egészséges és a kevésbé egészséges ételek között. Kedvtelenül mentem szobámba kaja nélkül. Nem, mintha hiányozna rám az a plussz súly. Vetettem le magam székemre. Íróasztalomon könyökölve meredtem a kivételesen üres lapra, pillantásom alkalmanként Aidan ablakára kóborolt. Meglepetésemre egyszer a fiú nézett vissza rám, kockás füzetét fel emelve mutogatott. Rögtön arra asszociáltam, hogy nem érti a matekot, de miért én? Másrészt pedig nem ismeri a telefont? Mondjuk az utóbbit megtudom érteni Abby-ből kiindulva sokszor zavaró tud lenni. Vissza térve, miért nem a barátaitól kér segítséget, akik biztos odáig vannak érte. Bizonytalanul aprót biccentettem. Felmerült bennem a kérdés, hogy ez biztos jó ötlet volt e.

– Köszi, hogy segítesz, sokat jelent — Vakarta idegesen tarkóját Aidan, a küszöbön állva. Egyszerű farmer, póló kombinációt viselt, barna haja néhol szemébe lógott és — ami a legjobban zavart — minimum fél fejjel magasabb volt nálam. Ezt már az első találkozásunk kor megfigyeltem, ellenben akkor hidegen hagyott, viszont jelenleg erős kisebbség érzetem támadt. – És sajnálom a legutóbbit — Szúrta oda.

– Essünk túl rajta — Vontam vállat. Szerettem volna távol maradni tőle minden értelemben. Nos, ha az egyik már nem jött össze akkor majd a másik. – Szóval, nem vagyok igazán reálos az irodalom jobban megy, de megteszem, ami tőlem telik — Vezettem a konyha pultjához, gondolván talán itt van a legkevésbé rendetlenség. Mindenhol ruhakupacok, papírok, egyéb holmik hevertek szerteszét. Valószínűleg neki ez nem átlagos, de kérdem én mikor kéne rendet raknom?

– Az őrületbe kerget — felelte leülve egy piros bárszékre, ami fogalmam sincs honnan került még anno ide.

– Mivel van dolgunk? — érdeklődtem a témakör után, fejemet fogva.

– Ahmm... Algebra — nyögte ki teljesen vörös arccal. Ujjai egyenlő ütemben doboltak csak úgy, mint az enyéim percekkel ezelőtt.

– Van fél órám — mondtam azzal helyet foglaltam a mellette található széken. – Ez itt, ugye bár az együttható és ez a változó, de ennyit szerintem te is tudsz. —.– Először rendezni kell az egyenletet x-eseket az egyik oldalra a többi a másikra. — magyaráztam mikor kezünk össze ért szívem erőset dobbant. Szervezetem éles reakcióját Aidan jelenlétére figyelmen kívül hagytam, legalábbis igyekeztem.

– Valahogy így? — nézett rám megnyerő pillantásával. 

– Igen — szóltam fojtott hangon, arcom zavarodott vonásokat öltött.

– Akkor ezt le kell vonni, de ha itt levonom a következőnél már nem lehet — Kalkulált lényegre törő magyarázatom alapján. Határozottan bólintottam egyet.

– Nem akartam bunkó lenni — szólaltam meg saját szavaimon meglepődve. Mi baj lehet abból, ha kicsit próbálok nyitni az emberek felé? Mondam ellent saját magamnak alig negyed órán belül. Mióta Abby-vel jóban vagyunk gyakran hallgattam ilyen jellegű utalásokat tőle. —.– Khm... Ismét — köszörültem meg torkom. – Tudod én nem vagyok, olyan közvetlen mármint a szüleim... — Hiába nem telt még el elég idő, ahhoz, hogy kitudjam mondani ezért gyorsan kijavítottam mondatom. – ... A baleset óta Abby volt az egyetlen, aki meghallgatott  — – vagy, akivel hajlandó voltam beszélni, de ezúttal próbáltam finoman fogalmazni.