𝓢𝓬𝓪𝓻𝓮𝓼 𝓪𝓷𝓭 𝓒𝓱𝓪𝓷𝓬𝓮𝓼 / 𝘈𝘥𝘪𝘢𝘯 𝘎𝘢𝘭𝘭𝘢𝘨𝘩𝘦𝘳 / 𝘧𝘧.

1. fejezet; Destiny

Isabella
-∆-

~ It will come when your heart ready to carry it. ~

^^

Hűvös nyári vasárnap éjszaka volt, fél tizenegy felé járhatott. Világos barna falak vettek körbe, fehéren világító fény sorok díszítették fejem felett lévő plafon tetejét. Szemembe lógó, dús, barna tincseimet-sokakat megszégyenítő gyorsasággal tűrtem fülem mögé mialatt másik kezemben egy felmosót tartottam. Savannah egy eldugottabb negyedében takarítottam a tágas színház termet.

- Végeztél? - Sétált be a kétszárnyas, fenyő ajtón negyvenes éveit taposó, teltebb, alacsony termetű, Aubrey. Vöröses haját kócos kontyba kötötte, sápadt bőre elütött a fény viszonyoktól függő sötét szemétől.

Többnyire kettőnkre marad hétvégén időnként hétfőn az éjszakai műszak, ugyanis napközben egy nyomorult gyors kajáldában dolgozom. Tudom ennél közhelyesebb nem is lehetne, de ha egyszer valakinek ezt hozta az élet, akkor ezt kell elfogadni.

- Már csak a zongora melletti sarok maradt - feleltem halkan a rossz emlékeket visszahozó hangszer kapcsán. Kezembe kaptam a felmosó vödör fülét és oda cipeltem. Néhol kicsöpögött pár csepp víz.

- Befejezem, menj haza az öcsédhez - Veregette meg vállam, bágyadt pillantása fáradtságot tükrözött.

- Nem hinném, hogy szeretne otthon látni engem - húztam számat a széles színpad peremének támasztva derekam. Koszos fekete felsőmre meredtem, éppen ki látszott hasam alja. - Utál engem - szuszogtam.

- Figyelj - sóhajtott -, a történtek után várható ez a viselkedés egy tizenhat éves fiútól - törölgette le a zongorát bal kezét fájó hátára téve.

- Persze... Tudom - ingattam fejem, elvégre csupán két rövid hónap telt el. Mit is várhatnék? Vesztem el gondolataiban. Mindent fel kellett adnom az egyetemtől kezdve a gyerekkorom óta dédelgetett álmaimmal együtt. Hamarosan elbúcsúztam Aubrey-tól és elindultam haza. Váratlanul ért a kinti hideg levegő a nyár első hónapjában. Gyönyörűen ragyogott rengeteg csillag a tiszta, majdnem fekete égen. Benyitottam kis kertesházunkba, ami szüleim keze nyomát viselte magán. - Haza értem! - kiáltottam el magam. Választ nyilván nem kaptam, bár lassan már nem is vártam rá. Két hónap telt el mióta kiegyensúlyozott életem romokba omlott, legalábbis annak egy jelentős része.

Emlékszem nyugodtan hallgattam kedvenc zenéimet a kocsiban ülve. Minden egyes halk zaj úgy cseng füleimben, mintha ott lennék. Szemerkélő eső cseppek lepték el kocsink ablakát. Ismerős utakat jártunk nem egyszer haladtunk el itt biztonságban. Nyugodt helynek bizonyosult Savannah ezen környéke. Némán teltek a percek, ahogy haladtunk előre az éjszakában korai nyaralásunkról. Nate, mellettem a bal oldali ablakon meredt ki szintén zenét hallgatva. Aztán elérkeztünk a végzetes kereszteződéshez, ahol összedőlt az előttem - előttünk -, álló jövő és ezzel együtt minden esély a boldogságra. Ismerős történet igaz? Autó baleset, halott szülők, homályos látás, lámpák fényének villogása és a tudat, hogy valamilyen oknál fogva csak te meg a testvéred élte túl mindezt sértetlenül, vagyis nyilván apró karcolások, agyrázkódás benne van, de itt inkább mély, örök nyomot hagyó lelki sérülésekről van szó. Sosem felejtem el azt, hogy ha hamarabb érünk oda esetleg később pár másodperccel, akkor semmi sem változott volna.

- Haza értél? - morogta Nathaniel, szőke haját birizgálva rakott egy nagyobb adag mosogatni valót a pultra.

- Szóltam - Ültem le stressztől fájó fejjel. A ház kereszt anyám nevére lett átírva, mint legközelebbi élő rokon átmenetileg. Szerencsénk volt, abból a szempontból, hogy már elmúltam tizennyolc ezért egyikünk sem került árvaházba vagy bármi rosszabb. Hivatalos gondviselőnk jelenleg mindkettőnk számára ismeretlen helyen tartózkodik, tehát én felelek a házért, seggfej testvéremért és nagyjából minden másért, ami csak számításba jöhet.