𝓢𝓬𝓪𝓻𝓮𝓼 𝓪𝓷𝓭 𝓒𝓱𝓪𝓷𝓬𝓮𝓼 / 𝘈𝘥𝘪𝘢𝘯 𝘎𝘢𝘭𝘭𝘢𝘨𝘩𝘦𝘳 / 𝘧𝘧.

3. fejezet; Another world

Isabella
-∆-

~ We were made for another world. ~

^^

Megkönnyebbülten foglaltam helyet az öltözőben boldogságtól bezsongva vigyorgó Abby társaságában.

- Adian, olyan jól néz ki! - áradozott róla szokásához híven, emlékszem két hete még valami Vámpír naplókban szereplő srác ért volt így oda.

- Annyi nem elég, hogy „jól néz ki" - mutattam macska körmöt ujjaimmal, cipőmet le rúgva lábamról. - Belül is kell lennie valaminek.

- Biztosra veszem, hogy elbűvölő személyiség csak úgy, mint külsőleg - ennyi Abby-t elvesztettük adtam fel próbálkozásomat.

- Milyen kár, hogy nem láthattam - szóltam iróniával hangomban. Fejem sajgott talán a kimerültségtől.

- Bánhatod is! - pördült meg. - Öltözz csipkerózsika kellemes takarítást kívánok indulok, hátha össze futhatok még Aidan-nel - kacsintott azzal kinyitotta az ajtót. Homlokomat ráncolva szóltam eltűnő alakja után.

- Az nem inkább Hamupipőke? - nevetve kaptam fel takarításra alkalmasabb ruházatot, ami egy fekete pólót és kékes farmert foglalt magába, holmi nagyon ízléstelen, fehér köténnyel egyetemben. A fehér az egyik kedvenc színem, viszont ezt már nem nevezném annak. Lassan a teljes közönség haza ment mi villám gyorsasággal tett nyugodtabbá.

Felmosó vödörrel kezemben ballagtam végig a keskeny folyosón. Halk zongora szó ütötte meg fülem, gyomrom görcsbe rándult. Kis koromban apa zongorázott nekem mindig. Egy velem egyidősnek tűnő srác ült a hangszer másik oldalán, mélyen bele merülve a zenébe. Szótlanul hallgattam milyen szépen játszik, értett hozzá. Viszonylag hosszú barna haja, fehér bőre, széles válla, egyenes magabiztos testtartása, komoly vonásai voltak. Elvesztem tanulmányozásában csak úgy, mint ő a zenében. Hirtelen csend lepte el a fél homály álltal uralt helyiséget. - Bocsi... Nem akartam zavarni - nyögtem ki nehézkesen és közelebb sétáltam hozzá.

- Már menni készültem - véste szemembe gyönyörű zöld tekintetét. Látszólag gondolkozott valamin. - Ryan vagyok.

- Isabella Stevens - nyújtottam kezemet estlenül.

- Tudom, láttalak ma beszélni - húzta mosolyra száját, szemei továbbra is arcomat fürkészték.

- Ahm... Nagyon szépen játszol - kaptam el tekintetem. Egyenesen a fekete zongorára meredtem. - Az én apám is játszik, igazi ős tehetség, mint te - beszéltem úgy édesapámról, mintha még élne. Remélem semmilyem íratlan szabály nem mondja ki azt, hogy ez egészségtelen.

- Szívesen megismerném egyszer - felelt halkan.

- Bárcsak - szuszogtam belemártva a felmosó fejet az egyelőre forró vízbe.

- Szabad kérdeznem, hogy egy ilyen gyönyörű lány miért gürcöl itt hétfő este? - kerülte meg sarokba állított hangszert. Ezúton elém tárult milyen magas valójában vagy, hogy milyen alacsony vagyok én.

- Ahogy látom, te végképp nem értenéd - mértem végig tetőtől talpig. Egyértelműen tehetős családból származott.

- Ugyan - horkant fel -, nem minden a külső - hunyorítva állt elém.

- Ezt dobta a gép - nyeltem nagyot utólag felelve kérdésére, nem voltam büszke erre főleg a hozzá hasonlókkal szemben. Nem is értettem miért álltam egyáltalán szóba vele. - És, ha most megbocsátasz végezném a munkám - kíséreltem meg a fiú kikerülését, de velem együtt lépett oldalra.