stress ~ jikook ✔️

𝙛𝙤𝙧𝙩𝙞𝙚𝙩𝙝

A nappaliban ültem le amíg várakoztam, s még csak el sem kezdtem unatkozni amikor megszólalt a telefonom, ezzel megzavarva a nyugalmam.

A kijelzőn Dr. Choi neve szerepelt, aki már sokadik alkalommal próbált elérni s mivel semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy tovább elviseljem a zaklatását, így fogadtam a hívását.

- Igen? - szóltam bele unottan a telefonba.

- Mr. Jeon, rengetegszer megbeszéltük, hogy legalább két‐három hetente jelentkeznie kell, hogy képben legyek az állapotával, viszont a legutóbbi telefonbeszélgetés óta már lassan egy hónap is eltelt és még a telefont sem veszi fel nekem - panaszkodott.

- Olyan rég volt? Nahát, repül az idő! - kuncogtam. - Ne féljen, sose voltam jobban - közöltem vele magabiztosan és az ablak elé sétáltam.

-Valóban? Ezt örömmel hallom! - felelte az orvos. - De ettől függetlenül még jelentkeznie kell nálam, rendszeresen! - kötötte ki szigorúan.

- Úgy lesz - nyugtattam meg.

- Nos, és azt megtudhatnám, hogy minek köszönhető ez a hihetetlen javulás? - kérdezte pár másodperc elteltével. - Tudja még sosem volt ilyen hosszú ideig ennyire stabil az állapota. Rám már szinte szükség sincs - jegyezte meg.

- Csak egy szó: Jimin - feleltem teljesen komolyan és hátat fordítottam az ablaknak, így éppen megpillantottam ahogy a szőkeség kilép a gardróbszoba ajtaján, már az általam választott ruhában. - Most leteszem, ha nem gond. Éppen késésben vagyok - mondtam s válaszát meg sem várva bontottam a vonalat.
- Csakugyan gyönyörűen festesz, ahogy azt gondoltam - sétáltam közelebb a fiúhoz, aki ezúttal is szégyenlősen elmosolyodott, mint ahogy minden alkalommal, amikor megjegyeztem, hogy mennyire is szépséges.

- Szóval indulhatunk? - kérdezte miközben a tarkójára simított.

- Még nem - feleltem s közelebb húzva őt magamhoz ajkaira nyomtam az enyémeket.
Lassan csókoltam őt, ahogy azt tőle tanultam. Tudtam, hogy szereti, amikor lelassítunk és őszintén nekem sem volt ellenemre az, hogy minél jobban kiélvezzem édes csókját.
Dús ajkait szenvedélyesen faltam s szinte elveszítettem a fejemben lévő összes józan gondolatot.

Ő és a csókja olyan hatást volt képes gyakorolni rám, mint semmi és senki más.

- És most már mehetünk? - tolt el magától gyöngéden Jimin, mire képtelen voltam belátni, hogy ha így haladok minden bizonnyal el fogunk késni, ami nem lenne szerencsés.

- Most már mehetünk - sóhajtottam lemondóan s a szőkét magam előtt terelve indulhatunk el végül.

Miután a társasházból is kiértünk a sofőr egyenesen a bejárat elé gurult s amint beszálltunk a járműbe el is indult a megadott étterem címére, ahol általában az üzleti vacsorákat lebonyolítottam.

- Amint lezavarjuk ezt a rohadt vacsorát, letépem rólad a ruhád - súgtam a szőkeség fülébe és feszes combjába markoltam s ott is hagytam a kezem.

- Látom ma nagyon be vagy indulva - somolygott Jimin.

- Hogy ne lennék, amikor már lassan egy hete hozzád sem értem? - vontam fel szemöldököm s ha lehet még közelebb húzódtam hozzá.

Az utóbbi egy hétben alig jutott időnk egymásra, ami nyilván kihatott rám s a szokásosnál is jobban ki voltam már éhezve az én szépségemre.

- Ez azért így nem teljesen igaz - jegyezte meg és kicsi kezét enyémre csúsztatta.

- Nem? Kifejtenéd bővebben? - vigyorodtam el.