Dallamok szárnyán

Akadályok

Akadályok

– Még egyszer! – parancsolt rájuk Juliana a pálya széléről.

Luna nagy levegőt vett, benntartotta, majd hosszan kifújta. Már vagy órák óta gyakorolták ezt az egy lépést, de az istenért sem akart úgy sikerülni, mint ahogy szerették volna. Valami mindig félrecsúszott. Egyszer Ramiro késett egy ütemet, máskor ő fordult későn, ami miatt az egész szétesett. 

Elege volt. Nagyon. Lábára mintha súlyokat kötöttek volna, a verejték patakokban folyt le az arcán, a hátán, átnedvesítve rózsaszín felsőjét, ami teljesen hozzátapadt ragacsos bőréhez. Mintha szaunázott volna, legalább. De lehet még ott sem izzadt volna meg ennyire. És még csak most kezdődik a nyár, de a Jam&Roller görkorcsolya pályáján uralkodó hőség már elviselhetetlen volt. Vagy csak régóta edzettek? Luna nem tudta eldönteni. Egyet tudott: meg akart szabadulni korcsolyájától életében először. 

Még sosem érezte ilyen bénának magát. Persze, hogy elege volt. Ramiróval remek párt alkottak, többnyire. És ezen van a hangsúly. Csak többnyire. Nem mindig, százszázalékosan, pedig az kéne a világbajnokságra. 

Mi van, ha a verseny napján sem fognak funkcionálni?

Matteóval nem ilyen volt. Vele mindig klappolt. Kivéve...

– Aú!– kiáltott fel Luna, amikor lába a földnek csapódott. Csak nem úgy, ahogy kellett volna.

Ramiro rögtön megállt a mozdulatban, és Lunához hajolt, aki fájó bokáját dörzsölte. 

– Luna, jól vagy? – futott oda Juliana is, és azonnal leguggolt, hogy szemügyre vegye a lány sérülését.

– Bocsánat! Ezt elrontottam – motyogta Luna még mindig összegörnyedve, a lábát simogatva. 

Juliana rosszallóan a fejét csóválta.

– Hadd vessek rá egy pillantást! 

Luna felegyenesedett, de a hirtelen mozdulattól elfogta a szédülés. Apró, sötét pontokat látott maga előtt, a pálya meg mintha forgott volna körülötte. 

– Várj! – szólt rá Ramiro, és a következő pillanatban a fiú megragadta jobb karját, és a nyaka köré kanyarította.

– Jól vagyok – mondta Luna a fiúnak és edzőjének is. – Valószínűleg csak meghúztam.

Juliana levette a kezét a lábáról, aztán felállt, hogy farkasszemet nézzen tanítványával. 

– Meg kéne nézetni.

– Jól vagyok – ellenkezett Luna. – Nézd! – Fájós lábát a földre helyezte, majd teljes testével ránehezedett. Éles nyilallás hasított a bokája külső oldalába, de ő mit sem törődve evvel, mosolyt erőltetve az arcára pillantott Julianára. – Látod? 

– Engem nem versz át – rázta a fejét az edzője. – Ezt meg kell nézetni.

Luna lehorgasztott fejjel nyúlt a korcsolyája rózsaszín fűzőjéhez. Kibogozta. Fogát összeszorítva húzta le a lábáról korcsolyacipőjét, miközben bokája úgy sajgott, mintha valaki szét akarná tépni az ízületét.

Egyszer nem figyelt oda százszázalékosan, és tessék! Meg is lett az eredménye. Pont most. A verseny előtt. Egy ilyen sérülésből tök sok idő, mire felépül rendesen, még ha nem is komoly.

*

Szerencsére a rendelőben nem voltak sokan, és a vizsgálatok is gördülékenyen haladtak. Igaz, Luna kénytelen volt bevallani magának, hogy mióta elhagyták a Rollert, a lába csak rosszabb lett. Fel is dagadt egy picit, nem túl látványosan, de azért észrevehetően. És nem is Juliana lett volna, ha abban a pillanatban, amikor az orvoshoz érve felhúzta a nadrágja szárát, meg nem jegyezte volna, milyen "szépen" fest a teljesen rendben lévő bokája.