Dallamok szárnyán

A repülőút

A repülőút

Matteo a repülőgép ablakából pillantott le a folyamatosan zsugorodó tájra. A hatalmas épületek egyre kisebbé váltak alatta, és már csak négyzeteket látott belőlük. Az egész táj úgy nézett ki, mint egy kifogástalanul leterített kockás takaró. A házak sötétebb színűek voltak, mint a parkok és a terek, így akár gondolatban sakkozni is tudott volna, ha szabályosan illeszkedtek volna a négyzetek.

A gép sebesen hasított a levegőben, várost-város után maga mögött hagyva, de az út így is hosszúnak ígérkezett. Több, mint 10000 kilométer állt a gép előtt Rómától — Buenos Airesig.

Fárasztó időszak állt az énekes mögött. Tíz különböző ország, huszonhat hajnalba nyúló fellépés. De az európai-turnénak ezennel vége, és irány Argentína, ahol a családjával tölthet némi időt, mielőtt megkezdené dél-amerikai-turnéját.

Senki nem gondolná, hogy ilyen fárasztó egy elismert popsztár élete, koncertről-koncertre, városról-városra. Hosszú utazások, kevés pihenővel. Ennek ellenére megannyi fiatal álma, hogy énekes lehessen. Ez szép, és jó, de arra nem számítanak, hogy ez a szakma megannyi óra kemény gyakorlást és rendkívül kevés szabadidőt jelent. És akkor még nem is beszéltünk a magánéletről, ami gyakorlatilag nincs is.

Matteo megnyitotta mobiltelefonján a névjegyzéket, és kikereste unokatestvérét, Biát. Megnyitotta az üzenetküldés felületet és megfogalmazott egy rövidke levelet. Alig várta már, hogy végre hazaérhessen. Ugyan a szülei nem tartózkodtak jelenleg otthon, a családja többi tagja már nagyon várta hazatérését.

Milyen jó lesz újra látni őket – gondolta, miközben az ablakon kifelé pillantott, ahol fehér, fodros felhőket látott. A repülőgép, már olyan magasan volt, hogy a fehérségen kívül, amely körülölelte, csak az égszínkék eget láthatta.

Hirtelen morgás hallatszott hastájéka felől, amely eszébe juttatta, hogy nem evett egy falatot sem az utolsó koncertje óta. A habos felhők, amelyek úgy borították be a kilátást, mint a tejszínhab, meghozták az étvágyát.

Szerencsére a légiutas-kísérő pont az ő irányába sétált, az étkező kocsit maga előtt tolva, egyensúlyozva azzal, nehogy valamelyik utasra ráborítsa annak tartalmát.

Matteo szeme előtt fellebbent a lehetőség, hogy annyit egyen végre, amennyit csak akar. Igaz, nem volt egy olcsó mulatság, de már fél napja nem evett és gyomra egyre hangosabban tiltakozott ez ellen.

A nő, a légitársaság tökéletesre vasalt egyenruhájában odatipegett mellé, és megkérdezte tőle, hogy mit adhat neki.

Amint Matteo megszólalt a nő szeme először felcsillant, aztán elkerekedett, végül rendezte vonásait, mint ahogyan azt egy kiváló szakember tenné. De aztán mégis elhangzott az a kérdés, amely a nyelve hegyén motoszkált, ameddig a srác rendelését hallgatta.

– Ön az, Matteo Balsano, az énekes? – kérdezte bárgyú mosollyal az arcán, amely kivillantotta hosszú nyúlfogait. Nem tudta, mit kereshetett egy híresség az ő fapados járatukon, még csak nem is az első osztályon.

Matteo felnézett az étlapból a kérdését hallva, és kedvesen elmosolyodott.

– Igen, én volnék személyesen.

Szerette, ha az emberek felismerték. Úgy érezte, hogy sikerült elérnie valamit, ha már a középkorú utaskísérő – aki nem kifejezetten a célközönsége – is felismeri.

A nő megilletődötten a kontyához kapott, és zavartan húzott rajta egyet, mintha a hajgumi, amely összetartotta, kilazult volna. Tényleg Ő az. Vajon kérhet-e Tőle egy autogramot?

Mivel Matteo tudta, hogy mi járhat a fejében – annyiszor megtörtént már az vele, hogy összefutott valakivel az utcán, aki felismerte és az illető nem merte megkérdezni, hogy ad-e egy autogramot –, ezért a táskájába nyúlt és kihalászott belőle egy füzetet. Máskor dalokat, szövegeket jegyzett fel bele, de most más célt szolgált az eszköz. Kinyitotta a közepén, ahol üres volt a füzet, kitépte a lapot, ráfirkantotta az aláírását és a nő felé fordult.

Az utaskísérő legnagyobb döbbenetére, egy autogramot nyújtott felé.

– Tessék. – Mindössze ennyit mondott Matteo, és a nő szája hatalmas mosolyra húzódott.

– Nagyon szépen köszönöm! A lányom nagyon fog neki örülni.

Matteo újra rámosolygott, és az étkezőkocsi felé pillantott.

– Tessék, itt van a rendelése – halászott elő mindenfélét az utaskísérő, még mindig a fellegekben járva. A híres Matteo Balsano adott neki egy autogramot, és még csak kérnie sem kellett.

Az utaskísérő tovább állt. Léptei sokkal magasabbak lettek, mint ezelőtt voltak, a boldogság szinte szárnyakat adott neki.

Matteo a tálcájához fordult, és megkezdte vacsoráját, vagy reggelijét, esetleg ebédjét. Már maga sem tudta, csak falta a finom falatokat.

Miután elfogyasztott mindent a tányérjáról és leöblítette az ételt némi szódával, jóllakottan dőlt hátra kényelmes székében. Belefúrta fejét a háttámlába, és komfortosan elhelyezkedett.

– Elvihetem – kérdezte az utaskísérő a tálca felé intve.

Matteo csak bólintott és a nő már fel is kapta a tányérját.

Néhány percig néma csendben ült, míg szemhéjai el nem nehezedtek. Mázsás súlyként hatottak az aprócska bőrdarabok. Nem bírta tovább, és leeresztette a súlyos szemhéjakat.

Nem látott mást, csak sötétséget. Gyorsan álomba szenderült, és egészen Dél-Amerikáig az igazak álmát aludta.