Dallamok szárnyán

Egy perc a fellegekben

Egy perc a fellegekben

Matteo a Roller pályáján találta magát. Nem tudta, hogy került oda, csak ment amerre a lába vitte. Eredetileg a kávézót célozta meg, de egy megmagyarázhatatlan okból kifolyólag teste felülkerekedett rajta, és balra fordult, le a pálya felé vezető folyosóra.

A Roller semmit sem változott ezalatt a pár hónap alatt. A salakszínű téglafalakat ugyanazok a vidám, színes plakátok borították, az öltözőben – ahová csak bekukkantott Matteo – látta a színes, mintás szekrények tornyát. A pálya világos volt, szürke felülete csak úgy csillogott a reggeli felmosás után. Matteo szeme a Jam&Roller feliratra tévedt, és emlékek százai árasztották el. Eszébe jutott a Red Sharks, Gary és a harc, ami a két csapat között folyt. De ahelyett, hogy keserű szájíz árasztotta volna el az ízlelőbimbóit, egy boldog mosoly suhant át az arcán. Ha sikerült Garyt legyőzniük, visszajutnia a csúcsra – mármint újabb lemezszerződést kapnia a Vidia elkaszált ajánlata után –, akkor most is sikerülni fog neki. Képes lesz egy új albumot írni. Egy sikereset.

– Matteo?

A fiatal énekes megpördült a tengelye körül, és megpillantotta hajdani edzőjét.

– Mit keresel itt ilyen korán?

Matteo a tarkóját vakargatta. – Igazából én sem tudom – vonta meg a vállát.

– Örülök, hogy itt talállak. – Juliana közelebb lépett, hozzá és egy ölelésbe vonta, amit Matteo szívesen viszonzott. – Hogy állsz?

– Mármint? – pislogott Matteo zavartan.

– Az új albummal.

Matteo a zsebébe csúsztatta mindkét kezét, és a földet pásztázta.

– Nem túl fényesen. – A gombóc visszaköltözött torkába. – De majd megoldom – erőltetett egy mosolyt az arcára.

Juliana a füle mögé simított egy rakoncátlan hajtincset, ami kibújt szoros copfjából. Ajkát bal oldalt lefelé biggyesztette. – Tudtam, hogy valami nincs rendben. A múltkori alkalommal elég fancsali képet vágtál, amikor szóba került, hogyan tovább.

– Ennyire látszik?

– Én mindent észreveszek – húzta mosolyra a száját Juliana, barna szeme keserédesen felragyogott.

Matteo végighúzta lábát a műanyag padlón, amin cipője talpa könnyedén elcsúszott.

– Ha a fiúkat keresed, a kávézóban vannak – intett a folyosó felé a nő.

– Köszönöm, de nem tudom, szeretnék-e velük beszélni. – Matteo tekintete újra a pályára révedt. – Reggel úgy gondoltam, jobb lesz, ha segítséget kérek, de most nem vagyok biztos ebben. Nem akarom játszani a szenvedő popsztárt, akinek az a legnagyobb problémája, hogy milyen új dalt írjon, amikor az ő karrierjük még be sem indult. Inkább korcsolyáznék.

– Akkor hajrá! Tied a pálya!

– Köszönöm, de a korim valahol otthon maradt.

– Szolgáld ki magad. – Juliana Matteo vállára tette a kezét, és az öltöző felé intett fejével.

– Jó, köszönöm.

*

A korcsolyázás mindig segít, legalábbis Luna ezt mesélte neki. Gondolta kipróbálja, hátha barátnőjének igaza volt ezzel kapcsolatban, de Matteo eleinte nem érzett semmit. A teste úgy mozgott, mintha karót nyelt volna, a lába alig hajlott. Feje teljesen máshol járt, még mindig a gondjai körül. Képtelen volt kikapcsolódni.

Lendületet vett olyan erőbedobással, amennyire csak telt tőle, és elrugaszkodott. Kettőt pördült a levegőben, majd földet ért. Az ugrása nem volt jó, még a legnagyobb jóindulattal sem. Olyan volt, mintha egy diszkoszt dobtak volna a levegőbe – gyors, merev és kemény. Akkorát is csattant érkezésnél.

Matteo dühös volt. Képtelen volt kitalálni valami újat, amikor végre jött valami ötlet, nem volt elég jó. Ha pedig az agyát ki akarta kapcsolni, nem tudta. Gondolati úgy száguldottak, mint egy elszabadult vagon a síneken. Áttörtek minden korláton, mígnem ki nem siklottak.

– Chico fresa, mit csinálsz itt? – Cserfes hangocska a pálya széléről. Matteo észre sem vette, hogy társasága akadt.

A pálya szélére korcsolyázott.

– Szia! – lehelt egy csókot barátnője arcára.

– Korcsolyázol, és nem hívtál meg? – Tettetett dühvel beszélt a lány.

Matteo fejcsóválással válaszolt. – Csak nem akartalak túl korán felkelteni. Tudom, milyen álomszuszék vagy.

– Oh, vagy úgy? Nem magadnak akartad az egész pályát? – Luna csípőre tette mindkét kezét, és kihívóan nézett Matteóra. – Ismerlek én.

– Jó, jó, lebuktam – emelte a feje fölé Matteo a kezét. – De most, hogy itt van Futárcsaj, szabad egy táncra?

Luna a szívére tette a kezét, és egy kis kacaj hagyta el a száját. – Csak nem, Matteo Balsano a pálya királya kért fel egy táncra? Nem is tudom, mit feleljek erre. Mindjárt elájulok a megtiszteltetéstől.

Matteo karon ragadta barátnőjét, és a pálya középre húzta. Kezét finoman a lány derekára tette, majd a lány zöld íriszébe fúrta az ő gesztenyebarna tekintetét. Együtt indultak meg, Luna hátrafelé, míg Matteo előre korcsolyázott. Szavak nélkül kommunikáltak, csak a nonverbális gesztusokat használva.

Matteo egyik keze engedett Luna derekának szorításán, mire a lány kifordult pozíciójából, és háttal beledőlt Matteo karjaiba. Csodálatos érzés volt újra ebben a végtelenül mély, zöld kútban lubickolni. A srác egy pillanatra megfeledkezett az új albumról, a megfeleléskényszerről és minden egyébről. Csak ő volt és a barátnője, semmi más.

Luna kifordult, Matteo pedig újra megragadta a lány karcsú derekát, és közelebb húzta magához. A leheletük egymásnak ütközött, Matteo tekintete pedig a lány, dús ajkára siklott. Rózsaszín, akár a harmatos rózsák egy tavaszi reggelen a Benson villa kertjében. Képtelen volt levenni róla a szemét.

Luna észrevehette, mert alsó ajka egy picikét megremegett, mielőtt még közelebb hajolt volna barátjához, végül szájuk egy csókban egyesült.

Luna csókja édes volt, mint a méz és puha, akár egy tollpihe érintése, ugyan Matteo tudta, hogy a lány többet akar. A barátnője soha nem volt tolakodó, és ez most sem volt másképp. Várt a megfelelő alkalomra.

Amikor elfogyott a levegőjük, elszakadtak egymástól, de a szemkontaktust megtartották. Luna arcán egy elégedett mosoly táncolt, míg Matteo szeme büszkeséget sugárzott. Nem tudott volna elképzelni egy életet Luna nélkül. Ő volt a mindene, bármit képes lett volna feláldozni érte. Még a karrierjét is. Most már értette, mit jelent a szerelem, és nem volt olyan forrófejű kamasz, mint néhány évvel korábban.

------

Kedves Olvasók!

Sajnálom, hogy ilyen hosszú időt kellett várni erre a fejezetre. Végre befejezettnek tekinthetem a La Vida es un Sueno-t, ezért több időt tudok fordítani erre a könyvemre is. Igyekszem sűrűbben posztolni, de nem ígérek semmit, mert nem szeretem megszegni az ígéreteimet.

Köszönöm annak, aki még mindig követi a könyvet, legközelebb találkozunk.

Beatriz Valente