Szenvedő lelkem, megmaradt testem

6. fejezet

Reggel kivételesen nem Max műsorára keltem. Valaki kopogott méghozzá elég erőteljesen. Gyorsan felültem, ami nem volt túl jó ötlet mert azzal a lendülettel meg is szédültem. Az utolsó pillanatban sikerült megtámasztanom magam, hogy ne zuhanjak vissza fekvő helyzetbe. Próbáltam szedni a lábamat. Minél hamarabb az ajtóhoz akartam érni. A lábaim csak úgy csattogtak a padlón.

Elfordítottam a kulcsot és lenyomtam a kilincset. Az üres folyosóval találtam szembe magam. Vagy is nem egészen. A küszöbömnél hevert egy boríték. Felvettem a földről, alaposan megnéztem hátha megtalálom, hogy ki írta, de úgy tűnik ehhez muszáj felbontanom.

Becsuktam az ajtót és leültem az étkező asztalhoz. Felnéztem a faliórámra. Hajnali négy múlt öt perccel. Ki a fene az, aki felkel ilyen korán csak azért, hogy átadjon egy levelet.

Nagyon izgatott lettem, ugyanakkor rettegtem is. Szívem hevesen kalapált mikor elkezdtem felbontani a gondosan lezárt borítékot. Egy sárgás összehajtott levélpapír került elő belőle. Nem tudtam elképzelni ki használ manapság ilyet. Óvatosan kihajtottam. Rögtön felismertem anya kézírását.

Egy pillanatra megállt bennem az ütő. Honnan tudja, hogy hol lakom.

Mikor elszöktem magam sem tudtam merre fogok kilyukadni és ő most mégis megtalált. Nagyon gyanús. Próbáltam túllendülni ezen a felismerésen am villámként csapott a tudatomba. Nem lehet véletlen, hogy ezt a levelet pont most kaptam meg ezért gyorsan olvasni kezdtem.

Kedves Stella!

Mind a ketten jól tudjuk, hogy nagy hibát követtünk el. A gyász és a mérhetetlen fájdalom elsöpört minket ahogy azt is, ami megmaradt a családunkból. Az eddig világos ház sötétségbe borult a boldogság megszűnt létezni. Őszintén szólva minden elhomályosult, ami nem apád és én voltunk. Heni emléke megpecsételte elménket. Lezárt minden kijáratott, elzárta a szeretet csapjait. Mikor olvastuk a leveledet és belénk hasított a lelkiismeret-furdalás láncaink rögtön elpattantak és visszatérhettünk a jelenbe. De te már rég nem voltál a része. Próbáltunk veled kapcsolatba kerülni. Ezerszer hívtunk és küldtünk üzenetet mindhiába.

Ezért a te módszeredhez folyamodtam. A szavak erejéhez ami néha jobban üt, mint egy hatalmas pofon. Te bántottál minket én nem akarlak. Bármikor hazajöhetsz. Újra egy családdá kell válnunk. Hiányzol nekünk és a ház rém unalmas úgy, hogy csak ketten élünk benne. Adj egy esélyt és ígérem mindent megteszünk

Anya és Apa

Furcsa volt ezeket a sorokat olvasni. Egyáltalán nem éreztem semmit. A meghatottság vagy a düh meg sem környékezett. Süket fülekre találtak anyám szavai. Talán azért, mert már nem tudtam miről beszél. Elhagytam őket mert úgy éreztem megfulladok. Rengeteg balljós gondolat kavargott akkor a fejemben, amikről hazudtam a levélbe, amit hátra hagytam nekik magyarázatként.

Egyáltalán nem akartam élni. Megváltásként lebegett a fejem fölött halálom gondolata. Újra láthatom Henit. Nem leszek terhére a szüleimnek. Egyszer majdnem vége lett mindennek. De nem tehettem. Mert élnem kellett. A húgomért. Hogy legyen kiben örömét lelje mikor letekint a földre. Csak ez lebegett utána a szemem előtt.

Sokat sétáltam. Akkor ez volt a megoldásom minden bajomra. Aztán elköltöztem. Életem egyik legjobb döntését hoztam meg.

Soha senki nem tudna oda visszacsábítani még anyukám vagy apukám kedves szavai sem. Hiszen lehet, hogy most minden rendben, de bármikor összedőlhet a kártyavár és elszabadulhat a pokol.

Mire sikerült feldolgoznom mindent, amit nem éreztem már fél öt volt. Összehajtogattam a papírt és a kukába dobtam. Gyomrom teljesen görcsbe rándult, nem éreztem valami jól magam ezért csak egy kávét főztem.

Lassan elkortyoltam aztán a szobámba mentem. Karamell az ágyamban szundikált ezért a lehető legcsendesebben öltöztem fel. Kivételesen sikerült nem full feketébe öltözni.

Átcsoszogtam a fürdőbe megmostam a fogam, felfogtam a hajam. Valamilyen csoda folytán a mosógép felé pillantottam. Rögtön bevillant a kép mikor tegnap este elindítottam. Gyorsan kiteregettem és hálát adtam annak, aki felkeltett hajnali négykor mert így maradt időm arra is, amit egyébként mindig elfelejtek.

Mikor végeztem a teregetéssel bementem a szobámba, kihoztam a táskám. Felvettem a cipőmet, illetve a kabátomat. Bezártam a lakást és elindultam lefelé. Ilyenkor mindig lépcsőzöm mert az sokkal gyorsabb (persze csak lefelé).

Mikor kinyitottam az ajtót megcsapta arcomat a kintről beáradó hűvös levegő. Szomorúan hagytam el a fűtött helységet ugyanakkor boldogan is hiszen tudtam, hogy innen a pékségbe vezet az utam.

A villamoson a szokásos tumultus helyett csak pár ember üldögélt így nekem is maradt hely. Már békésen zenét hallgattam mikor valaki leült mellém. Magamban dühöngtem. Szinte üres az egész kocsitér és neki pont ide kell letenni magát.

Gondoltam megnézem én magamnak ki is az, akit most elhordok minden gyönyörű dolognak. Teljesen ledöbbentem.

Joel ült mellettem.