Szenvedő lelkem, megmaradt testem

1. fejezet

-Jó reggelt pacsirták! - kiálltja el magát Max pontosan úgy, mint minden áldott reggel. -Ideje felkelni és elindulni melózni.

Nyöszörögve ülőhelyzetbe tornázom magam megnézem mennyi az idő. Teljesen feleslegesen hiszen pontosan tudom. Beleéget az elmémbe mióta megkaptam az állásom. Hajnali fél öt van. Minden reggel pufogok egy sort, hogy miért is vállaltam el ezt az állást. Sokkal előnyösebb lett volna elutasítani, sőt nem is keresni munkát. Egyszerűen visszaköltözhettem volna a szüleimhez és akkor most nyugodtan aludhatnék.

Aztán mindig eszembe jut, én döntöttem úgy, hogy elköltözöm és soha semmi pénzért nem mennék oda vissza. Mióta a testvérem meghalt borzalmas és kibírhatatlan lett a hangulat. Anya teljesen összetört. Mindenért magát hibáztatja pedig nem is volt otthon mikor a baleset megtörtént. És pont ez a baja. Csak azon tudott kattogni, hogy miért ment el aznap pont akkor a boltba. Apa a csendes magában szenvedő típus lett. Nem csinált semmit. Bámult ki a fejéből egész nap. Nem beszélt senkivel nem reagál semmire. Hosszú időbe telt mire újra elkezdett enni. De a legrosszabb az, hogy folyamatos súrlódás alakult ki apa és anya közt.

Anya mindig apának panaszkodott. Elmondta neki, hogy mennyire rosszul érzi magát. Csak egy kis együtt érzésre vágyott hiszen mégis az ő lányuk volt. Azonban apától nem kapott semmit csak ugyan azt az üres magába roskadt tekintetet.

És itt csapódott a bomba. Anya ordibált, apa csendben hallgatta. Aztán egymás karjaiba borultak és együtt zokogtak.

Fél évvel később a mély szomorúság helyén mérhetetlen fájdalom és düh maradt, ami felém irányult. Én vigyáztam azon a délutánon a húgomra.

A nappaliban ültem éppen a házimat csináltam amikor meghallottam Heni kis lábainak dübögését. Vigyorogva rohant felém csak azért, hogy aztán hirtelen megállhasson.

-Mi az hugi? Minek örülsz ennyire?

-Laura azt mondta, hogy kijönnek labdázni az utcára. Én is mehetek?

-Múlthéten még azt mondtad, hogy már túl nagy vagy ezekhez a gyerekes játékokhoz.

-Hat éves vagyok, azaz elég nagy ahhoz, hogy eldöntsem mit szeretnék csinálni. -fújta fel kis arcát.

-Jólvan menj csak. 10 perc és én is megyek csak ezt még befejezem.

-Te vagy a lejobb nővér! -ugrott a nyakamba. Hatalmas puszit nyomott az arcomra és már el is tűnt. Rohant a kis barátaihoz.

Tekintetem újra a feladatra fordítottam. Az agyam eggyel lassabban tért vissza a matematika világába. Lágy fuvallat suhant végig a nyakamon majd száguldott ki ismét az ablakon. Gyerek kacaj töltött be mindent.

Aztán hirtelen a vidám kacajok átváltottak erőtlen kiáltásokká. Keréksivítás hallatszott az utcáról majd egy puffanás.

A székem hatalmas robajjal csapódott a padlónak ahogy ellöktem magam az asztaltól. A lábam öntudatlanul vitt az ajtó felé. Még fel sem fogtam mi is történhetett valójában már kicsaptam az ajtót. Amit akkor láttam örökre bennem marad, mint egy eleven, égő seb.

A húgom a földön feküdt. Kicsi mellkasa meg sem moccant. Rózsaszín csíkos ruháját vér pettyezte.

Odarohantam hozzá. A földre rogytam. Könnyeim az aszfaltra hulltak.

Aki az autót vezette döbbenten állt a kocsija mellett. Meg sem moccant.

-Hívjon már mentőt! -kiáltottam rá....