Szenvedő lelkem, megmaradt testem

3. fejezet

Lassan megfordultam, hogy szemügyre vegyem azt az elvetemültet, aki idegállapotban rohanás közben így hozzám szólt. Tulajdonképpen felesleges volt látnom őt hiszen tudtam ki lehet az.

- Tuskó -lövelltem felé egy gyilkos pillantást jelezve mennyire nincs most kedvem vele szórakozni és ha még egyszer megszólal lehet nem ússza meg élve ezt a kis találkozót.

- Hova ilyen sietősen?

- Egy iskolában vagyunk. Szerinted mégis miért rohanok?!

- Jó van na csak megkérdeztem -emelte a magasba mind a két kezét mintegy megadva magát és ártatlanná téve ezt a helyzetet.

- Nekem te ne emelgesd a kezed mert tényleg dühös leszek és azt nem csak én bánom meg.

- Ez jó vicc! Most megfenyegettél? Csak emlékeztetnélek, hogy sokkal magasabb vagyok és valószínűleg erősebb is mint te.

- Oké most telt be a pohár!

Táskámat a földre dobtam, ami nagy csattanással landolt a folyosó közepén.

Hatalmas lendülettel indultam meg a srác felé, akinek még a nevét sem tudtam, de már gyűlöltem.

Csupán a lendületemnek köszönhetem, hogy erőfeszítések nélkül sikerült a szekrényeknek szegeznem őt. Arca eltorzult a meglepettségtől a hirtelen megváltozott helyzet láttán.

- Most jól figyelj rám. Amint látod simán erőfölénybe kerültem és normális esetben már a földön lennél. Csak azért állsz még a saját lábadon mert nem szeretném, ha kicsapnának. Jobban teszed, ha ezentúl békén hagysz.

Hátrébbléptem majd fordultam egyet és visszamentem elhajított iskolatáskámhoz. Felkaptam vállamra aztán elindultam ismét az osztályterem felé most viszont kicsit lassabbam hiszen most már úgyis mindegy mikor érek be mert becsengettek.

Hallottam ahogy mögöttem kinyílik egy ajtó. Nem fordultam hátra. A terem előtt azonban megtorpantam. Semmi kedvem nem volt bemenni fizikára és már amúgy is az óra fele lement. Erősen elgondolkoztam azon, hogy nem megyek be, hagyom az egészet egy óra mit számit.

De nem tehetem. A szüleim rögtön megtudnák hiszen az iskola nem tud semmit jelenlegi helyzetemről. Nincs kedvem őket berángatni vagy esetleg igazolásért könyörögni.

Szóval mégis benyitottam a terembe. Nem győztem elnézést kérni a tanártól, hogy aztán végre a helyemre engedjen.

Egyszerűen borzalmas volt. Legalábbis az a része biztosan, amin még nem aludtam. Az álmom viszont jó volt. Valamiért otthon játszódott. Nagyon elcsodálkoztam amikor a régi szobámban ébredtem. Rögtön kipattantam az ágyból. Hasam rögtön a konyha felé terelt. Csodálatos illat terjengett az egész házban a földszinttől a padlásig.

Lent már mindenki az asztalnál ült még Heni is, ami nagyon meglepett.

- Jó reggelt álomszuszék. Ülj le. Csináltam tojást palacsintát és mindent, amit tudom, hogy imádtok reggelizni.

Fél percig csak mozdulatlanul néztem a családomat. Aztán leültem közéjük. Anya a tányéromra tett egy hatalmas kupac palacsintát és elém rakott egy csomó mindent tölteléknek.

Gyorsan megköszöntem és belevágtam az egyikbe. Már éppen a számnál volt az első falat, hogy megízlelhessem, de pont megszólalt a csengő és rögtön felébredtem.

A palacsinta és a boldog teljes családom is eltűnt és megmaradt a suli és a szendvics, amit előhalásztam a táskából.

Oké hazudtam. A palacsinta nem tűnt el.

Szegény szendvicsem teljesen kilapult a hátizsákomba dobált könyvektől. Ez van az íze ugyan olyan. Legalább is remélem nincs kedvem elmenni a büféig, kiállni a kilométeres sort és aztán az arcomba vágják, hogy minden elfogyott és próbáljam meg következő szünetben.

Már a gondolatba is beleremegtem. Még egy órát nem bírnék ki evés nélkül. Szóval eltépem szendvicsem csomagolását mert ilyenkor nem vagyok a precizitás híve (mondjuk amúgysem, de az már mellékes) és jó nagyot haraptam a tökéletesen megkomponált ételbe.

Az íze pompás ezért hamar el is tűnt kezemből szendvicsem. Teli hassal ültem tovább végig a szünetet. Nincs túl sok barátom és aki van is lebetegedett ezért egész héten hiányozni fog. Nagy kár. Pont most amikor még mesélni valóm is van. Mindegy.

Inkább előveszem az órarendemet, hogy megnézzem milyen óra következő. Sajnos most sem valami normális lesz. Persze én értem erre is szükségem lehet majd az életem során, de minek engem most ezzel kínozni.

Német nagyon jó. Legalább kipihenem magam. Múltkor is elaludtam németen akkor a tanár nem vette észre. Remélem most is ilyen szerencsém lesz.

Pár percen belül be is csöngettek. A tanár bejött és rögtön bele is kezdett mondandójába. Az első pár mondatra még tisztán emlékszem a többi elveszett valahol az álmomban.

Sajnos most nem a csengőre keltem, hanem a fejemen csattanó füzetre és az osztály hangos nevetésére.

- Stella, ha még egyszer alszik az órámon nem egy füzettel fogom fejbe vágni.

- Majd meglátjuk ki fog kit fejbe vágni. -mormoltam az orrom alatt.

- Mondott valamit? -fordult felém szúrós tekintettel a tanárom.

- Nem semmit megértettem tanár úr.

És ezzel le is zártuk az ügyet, de a nap további részében rettenetesen fájt a fejem.

Már csak egy valamit vártam. Az ebédszünetet. Egy diáknak általában három dolog jár egész nap a fejében. Az evés, az ágya és hogy mennyire fáradt pedig teljesen az ő hibája mert nem feküdt le időben. Mert hát az éjszakát is ki kel használni mindenféle halaszthatatlan dologgal. Sorozat nézés, egy holnapra elfelejtett beadandó megalkotására, amit úgyis csak ctrl+c, ctrl+v fog megcsinálni az illető mert éjjel kinek van kedve az internetet bújni tanulás céljából.

Az én esetemben teljesen mást jelent az éjszakázás, ha nem tanulok, de nem fogom magam lebuktatni. Az biztos, hogy van olyan mikor nem túl sokat alszom.

Végre kicsöngettek. Mint ha rakétából lőttek volna ki úgy suhanok az ebédlőhöz. A világ legrosszabb dolga, ha sorba kell állni. Ezért mindig igyekszek nagyon gyors lenni. Általában nem sikerül, de ma kivételesen megdöntöttem a saját futási rekordomat így elsőként értem a menzára. Gyorsan köszöntem a konyhás néninek. Elvettem a felém nyújtott tálcát és le is ültem egy asztalhoz. Mosolyogva figyeltem ahogy szépen lassan a többi ember is megérkezik és beállnak az egyre hosszabb sor végére.

Ma borsó leves volt és mákos tészta, ami szerencsére ehető és nem maradok éhen, de már előre látom milyen szép mosolyom lesz utána. Na mindegy. Neki is láttam enni mert tudom, hogy ha elkezdek most ezen aggódni nem jutok semmire.

Már éppen végeztem volna az evéssel mikor hallottam ahogy az előttem lévő szék kihúzódik és valaki leül velem szembe. Nem mertem felnézni a tányérjaimról. De mégis muszáj volt.