Életem utolsó napja egy Vámpirral ( Befejezett)

3.rész Életem utolsó napja(+18)

A külvilág zaja megszünt létezni. Nem éreztem semmit, se fájdalmat, se haragot, se bánatot, se magányt.

Csakis egy valamit érzek, ami nem szűnt meg létezni a sötétségel együtt, ami körbevesz most engem.
Az pedig a mérhetetlen, tiszta és önzetlen szerelem a mit Kook iránt érzek.

Mert ez mind igaz, beleszerettem az első pillanatban, amikor vörös rubin szemeibe néztem. Ahogy rám nézet csillogó, vággyal fűtött szemeibe, elvesztem . Piros ajkai, mely olyan mint az érett cseresznye, hivogattak és kényeztettek mikor álomra hajtottam fejem.
Megnyugvást találtam ölelő és védelmező karjaiban.

Hiába, hogy ez az egész csak álom volt, de úgy éreztem, mintha már megtörtént volna velem mindez.
Olyan érzés kerített hatalmába, mintha réges régről ismerném őt, s évszázadokkal ezelőtt a mi két lelkünk egybeforrt volna, még ha csak egy kis időre is.

Úgy érzem mintha lebegnék a semmiben.
Alattam nincs talaj és a fejem fölött sincsen semmi, de mégis lebegek, mintha láthatatlan szárnyaim lennének.
De hogy hova visznek azt nem tudom.
Lehet a pokolba, de oda csak a bűnös lelkek mennek.
De akkor lehet hogy a mennybe repíti, de oda meg a jó lelkek mennek.

Én pedig eggyik sem vagyok. Hiába mennék elsőnek a pokolba, oda túl jó vagyok, és ha ezután a mennybe mennék, oda meg túl piszkos. Akkor csak a két kapu közötti hely van. Az a bizonyos hely, ahol az elfeledettek vannak. Ezek a lelket azért vannak itt, mert nem eggyik helyre sem voltak jók, és az évek során elfelejtették őket...
Engem is elfelejtenek majd, hisz nincs családom, se barátaim, egyedül voltam egész életemben, s mostmár az is maradok.

Hirtelen a lebegés alább hagyott, éreztem, hogy testemet újra elönti a fájdalom.

De ez hogy lehet, ha meghaltam?
Lehet még is élek?
Lehet Tae hazudott, és Kook mégis eljött értem?

A testemben a fájdalom egyre erősödött, olyannyira hogy a szememből könnyem kicsorsult.
Féltem megmozdulni, mert tudtam, hogy ha ezt megteszem sokkal jobban erősödni fog a fájdalom.

Hirtelen olyan érzésem volt, minta jéghideg vízzel locsoltak volna le.
A szemeim pipattantak, prüszköltem a vizet ami az orromba és a számba ment.
A homályos latásom kezdett kitisztulni.
Egyszóval még élek.. De ugyan meddig...

A testemet átjárta a hideg, a fájdalom, a bánat. A latásom egyre jobban kitisztult, óvatosan körbe néztem, hogy hol is vagyok pontosan.
De ekkor megakadt a szemem Tae n aki pár lépéssel előtte által, egy vizes kancsóval az egyik kezében, a másikban meg egy kristálypohár volt, valamilyen piros folyadékkal.

- Ah... - nyögtem fel fájdalmasan
- Na végre hogy felkeltél - morgott rám dühösen, s ami a pohárba volt egy kortyra lehúzta. A szemei ezután még jobban izzani kezdtek. Szóval vér volt a pohárba.
- Hol... Vagyok... - szisszentem. Megmozditottam a kezemet, és észrevettem, hogy a csuklóm be van kötve.
Akkor a pohárba az én vérem volt?

- Nyugi... Csak egy kis kóstolót csapoltam le. - válaszolta meg fel nem tett kérdésemet. - Nem halsz bele... Egyenlőre..
- Hol... Vagyok... - kérdeztem újra, és óvatosan próbáltam felkelni a parkettáról, de megszédültem, így vissza estem a terdeimre.
- Természetesen.. Nálunk.. - jött közeléb hozzám. Hirtelen csuklómra fogott, ahol a vágás volt és fel rántott olyan hévvel, hogy a mellkasának csapodtam.

A testemben a nyilaló fájdalom kibírhatatlan volt, de próbáltam tartani magamat.
- Most gyere.. Nincs sok időnk.. - húzott ki a szobából, ahol eddig voltunk. - Kíváncsi vagyok, hogy a Maknae mit szól hozzád. - mondta gúnnyal a hangjában - Lehet ő fog megenni... Bár nem bánnám.. A véred nekem túl kevés, és sűrű, aztán meg pluszban mehetek vadászni, amit utálok.