Életem utolsó napja egy Vámpirral ( Befejezett)

1. rész, Az első találkozás?

A nevem Kim Sora, 18 éves vagyok.

Amióta az eszemet tudom, sosem volt jó sorsom.

Apám lelépett amikor 6 éves voltam, nem sok emlékem maradt meg abból az időből. De ha vissza gondok azokra az évekre, csak is a verés és fájdalom emléke maradt meg bennem.

Kicsi voltam, így nem értettem, hogy ha éhes voltam miért kiabál, pedig én csak szóltam hogy éhes vagyok.

Ha nem csináltam azt amit mondott, akkor jött a nadrág szíj, a sötét pince ahova bezárt, néha még napokra is.

Anyám sem volt egy Szent lélek. Miután apa lelépett az új nőjével, akit az utcán szedett fel valahol, ( anyám mindig ezt hajtogatta), az alkohol és a drog maradt neki.

Ebben a káros szenvedélyben akarta csillapítani elkeseredését, bánatát és depresszióját. Ja meg persze a pasikban.

Napi szinten különféle férfiak fordultak meg nálunk. Én mivel nagyon féltem, mindig bezárkoztam a szekrénybe, ami a szobámba volt.
Ha lehet annak nevezni azt a kis egér lyukat, amiben aludtam.

Amik voltak bútorok, azokat Anyám eladta, mert kellett neki a piára és az élvezeti szerekre.
Csak ez az egy szekrény maradt meg, amiben mindig elbújtam, ha valaki jött Anyámat órákon át baszni.

Mikor étel után keresgéltem, csak a sörös üvegeket találtam a hűtőben.

Nem mertem rá kérdezni, hogy hol a kaja. Tudtam mindig mi lesz a vége.
Ő sem volt jobb Apámnál a verést illetően.

Nem egyszer ájulásig vert, amiért véletlenül eltörtem egy sörös üveget, vagy enni akartam.

Segítséget nem tudtam senkitől sem kérni. Ezen a környékén nem érdekelte senkit sem, még a kutyát sem, hogy miért bőg egy gyerek órákon át, vagy miért ordít vele az anyja.

Mindenki leszarta a másikat, magyarán mondva.
Mindenki csak a saját maga dolgaival törődött. Hát ja, mit vársz el a Seouli Getto tól.

Hát igen, én ide születtem, de minek, az még én sem tudom. Egyáltalán minek szült meg az a nő, ha nem is kellettem, nem is érdekeltem soha.
Itt a Seouli Gettóban az alaptörvény, vagy megszokod a helyzetet vagy a hulla zsákban végzed.
Az még a jobbik eset.

Anyám csak pár hónapig bírt el maga mellett. Azt mondta, hogy könnyebbesz így neki egy magát el tartania. Így jutottam az árvaházba, ahol cseppet sem volt jobb életem mint odahaza.

Mivel új gyerek voltam, így a nagyobbak kiszemeltek maguknak csicskának.
Folyamatosan megaláztak és terrorba tartottak.

Próbáltam szólni a nevelőnek, de azt csak a lakkozott piros körme érdekelte mindig. Vagy hogy melyik mini szoknya illik jobban neki, amelyekből ki látszik a vén szottyad segge. Így jobban riszalhatta magát az utcán a férfiaknak.

Nem egyszer ő is behozott ide férfiakat, akikkel mint anyám etye-petyézett a dolgozó szobában.

Amikor egyre nagyobb lettem, lepattant bennem valami, így 13 évesen megléptem erről a lepra telepről, mert nem mondható árvaháznak az biztos.

Az első hetek elég nehezek voltak, nem tudtam mihez kezdjek. Nem volt pénzem és hol le hajtani a fejemet.
Nem egyszer a híd alatt húztam meg magamat a többi hajléktalannal együtt.

Volt köztük pár jó ember is, akik segítettek nekem. De voltak elég mogorva emberek, akik féltették a pénzüket vagy az ételüket. Nehogy meglopjam őket.

Akik jók voltak hozzám, azoknak elmondtam, hogy mi történt velem.
Miért léptem meg az árva házból. Próbáltak rábeszélni, hogy legalább a hajléktalan szálon jelentkezzek, mivel gyerek vagyok így biztos felvesznek.