War Zone: Enemies

Utószó

Önmagában a tény, hogy most képes vagyok ezeket a sorokat pötyögni, felér egy kisebb csodával, tekintettel az elmúlt hetek, sőt, inkább hónapok állapotához, amit a legnagyobb jóindulattal is a felfordulás szóval tudnék leginkább jellemezni. Amikor januárban elhatároztam, hogy most már tényleg pontot teszek ennek a történetnek a végére, és mindent meg is fogok tenni ennek érdekében, fogalmam sem volt, hogy sikerül pont abban a pillanatban megtennem, amikor több szempontból fordulópont elé érkezett az életem. Aki nyomon követ instán, és esetleg szokta olvasni a kisebb helyzetjelentéseimet, tisztában van vele, de lehet páran nem tudjátok, hogy épp most taposom az utolsó hónapomat az egyetemen. Mindemellett, hogy elérkeztem egy súlyos mérföldkövéhez az életemnek, egyéb mentális szempontból is rengeteg mindent élek meg mostanában, rengeteg dolog értékelődik át bennem, és bizonyos értelemben lezárást is kap egy szakasz. Kifejezetten viccesnek találom – és egyben baromi meghatónak, ne kövezzetek meg, érzelmes lány vagyok – hogy amikor utoljára utószót írtam még az első könyvhöz, pont az érettségin voltam túl és annyi mindent nem tudtam még, annyi minden várt még rám. Persze nem azt mondom, most is tanulok, életem végéig tapasztalni fogok, de úgy érzem, bátran kijelenthetem, hogy az elmúlt két és fél évben, míg az Enemies-t írtam, tapasztaltam a legtöbbet eddig. Talán épp ezért is haladtam vele ilyen lassan, mindamellett, hogy szerintem tudat alatt késleltettem a befejezést, mert nem álltam készen rá. De nem csak emiatt égett örökre a tudatomba az Enemies-era, ahogy innentől néha hivatkozni fogok rá.

Az Enemies alatt érte el az első könyv az első százezres mérföldkövet, amely azóta már lassan a negyediknél tart. Az Enemies alatt ismertem meg a másik Zsófit - azaz majdleszujranyar-t - , aki azóta is olyan, mint a húg, akit sosem kaphattam meg. Vele együtt összesen hetetekkel adódott meg számomra az a hatalmas ajándék, hogy találkozhattunk személyesen is, és lehetőségem nyílt megismerni ezt a hét csodás embert. Eme két és fél év során legyőztem a nagyközönségtől való félelmem és jelentkeztem egy pályázaton, ezáltal egy új fejezetbe lépve az írói pályafutásom kapcsán. Az Enemies is átlépte a százezres mérföldkövet. A megannyi live. A megannyi kérdés-válaszok és egyéb instás beszélgetések, ahol fantasztikusabbnál fantasztikusabb ember tisztelt meg azzal, hogy megdobott egy-egy üzenettel. Annyi csodás és csodás dolog, hogy már nem is tudom számontartani – és hiszem, hogy ez még csak a kezdet.

Nem állítom, hogy egyszerű út volt. Főleg azért nem, mert úgy gondolom, vagyunk olyan viszonyban egymással, hogy őszintén meséljek nektek erről az egész folyamatról. Amikor arra adtam a fejem, hogy legyen második könyv - főleg a ti végtelen támogatásotoknak köszönhetően - , halványlila gőzöm sem volt arról, mekkora fába vágom a fejszém. Ez a könyv engem nemhogy megrángatott; sokszor a szakadás szélén álltam. De minden nehézség és fájdalom ellenére (mert higgyétek el, tényleg fájt), rengeteget tanultam belőle.

Azt hiszem, korábban már elmondtam, hogy a legnehezebb rész számomra a könyveim írásánál az, hogy együtt érzek a szereplőkkel. Ha ők nevetnek és boldogok, én is velük együtt örülök. Ha sírnak, kétségbeesettek, én velük együtt akarom darabokra szedni a világot.

Ezt tette velem Clara és Lucas párosa. Nevettem, sírtam, és a hajamat téptem. Volt, hogy a feje tetejére állították a világomat, és minden életet kiszívtak belőlem, hogy a végén ők maguk építsék újjá. Őszinte leszek, egy időben nem hittem, hogy képesek lesznek rá. Hogy kiérdemlik a saját boldog végjüket. Rettegtem, hogy le fogom tenni a tollat és ez lesz az első olyan könyvem, amelyik hivatalosan nem kap befejezést, mert olyanra vállalkoztam, amire nem vagyok képes. Clara és Lucas nagyon nehéz volt számomra. Többszörösen lekörözték Oliviát és Liam-et – bár most így az első könyv második felének átirata előtt állva ezt most azért még lekopogom haha – és a mai napig nem igazán tudom megfogalmazni, miért. Talán mert korban sokkal közelebb álltak már hozzám, mint a szülők, és mert pontosan tudtam, milyen hevesen élik meg mindazt, amit.