Mindenki tudta, hogy Clara Dawson túl jó a zárt ajtók mögötti világhoz, amelyben felnőtt. A maximalista, az üdvöske, a tökéletes lány, aki mindig szótfogad és aki soha még csak álmodni sem merne arról, hogy valaha megszegje a szabályokat. Egészen ad...
Dedikálnám ezt a részt most a 3 leányzónak, akik annyi erőt adtak nekem a héten, hogy azt nem tudom szavakba önteni. Hanna, Hanna és Lili - ezt most nektek.❤️
Figyelmeztetés: igyekeztem átnézni a hibákat amennyire csak tudtam, de így is előfordulhatnak még. Amint tudok, tartok egy újabb ellenőrzést.🤞🏻
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
CLARA
Hiába volt több, mint huszonkét fok a szobában a termosztátor szerint, reszkettem. Annyira, hogy már a második pulóver lehetőségét boncolgattam, amikor is realizáltam, nem fog segíteni. Pont úgy, ahogy a két stresszoldó tea, és annak tetejében a pszichiáter által felírt fél tablettányi szorongásoldóm sem járult hozzá a nyugodt alvásomhoz, mert lássanak csodát az óra éjjel fél háromhoz közeledett, mégsem jött álom a szememre. Még csak álmos sem voltam.
Olyan éberen figyeltem a fölöttem elnyúló fehér plafont, mintha attól tartanék, bármelyik pillanatban megnyílhat, és ránk szakad az ég.
„- Clara.
Nem tudtam megmondani, hányadik alkalommal hallom a nevem valaki szájából, de arcot nem tudtam kötni a hanghoz. Ezúttal sem, jóllehet, az illető mellettem állt és épp a karomnál fogva próbált elráncigálni. De képtelen voltam megmozdulni.
Vér borított mindenhol.
- Lélegezz, Clara!"
Lerúgtam magamról a paplant, amely sokkal puhább és sokkal melegebb volt, mint amivel valaha lehetőségem nyílt betakarni magam, és anélkül, hogy jobban átgondolhattam volna, mit is csinálok, az ajtóhoz vetettem magam.
Nem volt bajom a sötétséggel, de nem bántam, hogy a folyosót félhomály ölelte körbe a falon függő lámpák segítségével, így gondtalanul suhantam végig a lépcsőkig, amely a ház ezen részét választották el az úticélomtól. Lehet, hogy úgy ismertem a birtokot, mint a tenyeremet, de ez nem vonatkozott a Marini ház azon részére, amely vendégszárnyként szolgált és általában csak akkor vették használatba, ha valamelyik családtag úgy döntött, néhány napot itt töltene.
A szó szoros értelmében én nem voltam családtag, ahogy a szüleim és a bátyám sem, de ezúttal mi foglaltuk el részleg mindhárom vendégszobáját – és nem csak néhány napra.
Hiába volt rajtam zokni, éreztem, hogy a talpam alatt lévő hideg márvány újabb reszketéshullámot küld rám, de nem álltam meg. Egészen addig, míg falba nem ütköztem.
A fal ezúttal két biztonságit jelentett. Egy fiatal szakállast, és egy idősebb, kopasz férfit, akik egészen addig halkan beszélgettek, a jelenlétemre azonban elnémultak.
- Ez kellemetlen – szólaltam meg.
- Minden rendben, Miss Dawson?
Tényleg nem akartam az a kellemetlen vendége lenni a háznak, aki visszakézből felteszi a kérdést, vajon ha minden rendben lenne, én tényleg itt mászkálnék, mint valami holdkóros, de nem bírtam megállni, hogy az arcomra ne üljön egy enyhe grimasz.
