War Zone: Enemies

31. - Búcsú

CLARA

A csontjaim összekoccantak, de nem a széltől, amely egyre erősebben rángatta a körülöttem lévő fákat, amelyek kétségbeesetten próbáltak ellenállni a természet haragjának. Ez a hideg sokkal mélyebbről eredt. Jóval gyorsabban zsibbasztotta el a lábaimat, és fagyasztotta meg az ujjaimat, amelyekkel a térdemet öleltem, ahogy ott ültem a földön, az egyik autó oldalának támaszkodva.

Ketten is megpróbáltak felállítani és betessékelni az egyikbe, de nem voltam hajlandó megmoccanni. Nem bírtam. Ha megtettem volna, az egyet jelentett azzal, hogy vissza kell térnem a valóságba – amire még nem álltam készen. Hirtelen ennél még az is jobb megoldásnak tűnt, hogy halálra fagyjak.

Könyörögtem, hogy fájjanak a sebeim. Hogy égjen a bőröm azokon a helyeken, ahol felhorzsolódott, és szúrjon, ahol egyre zöldülő foltok tarkítják. Némán fohászkodtam a fizikai fájdalomért, hogy tompítsa mindazt, amit odabent éreztem. De senki sem hallgatott meg.

Egy újabb ajtót csaptak be valahol a közelemben, de ezúttal nem rezzentem össze. Biztonságban voltam. Ameddig a szemem ellátott, olyan emberek ácsorogtak, akik a mi oldalunkon álltak – akik azért voltak ott, hogy megvédjenek. Ha bárki ellenséges szándékkal próbált volna megközelíteni, kettő másodperc alatt a földön végezte volna. Mégsem bírtam elejét venni a hátamon futkosó hidegnek.

Hányinger szorította össze a gyomrom, de nem gondoltam, hogy bármi is kijöhetne belőlem. Az én sokkom pánikrohamokban érkezett, és már kettőn is túlvoltam, mióta kihoztak a sátorból. Az elsőn, amikor szabad levegőre értem, a másodikon pedig amikor megláttam, hogy kihozzák a nagybátyám fekete szövettel letakart holttestét utánunk. Ezt követően ültettek le ide.

Egy kis részem, ami még tudatánál maradt, azonnal Lydia keresésére indult, de miután észrevette őt néhány autóval arrébb, ahogy Karla próbálja rendbe tenni a sérült lábát, miközben Dominic egy méterrel arrébb árgus szemekkel figyeli, megnyugodott.

- Clara.

Lucas egyik karja védelmezően ölelte át a vállam, de még ezt sem éreztem. Kíváncsi voltam, vajon tudja abból, hogy nem öleltem vissza.

El akartam mondani neki, hogy sajnálom. Hogy nem ellene szól. De egyetlen nyomorú hang sem tört fel a torkomon.

A szemem sarkából láttam, hogy a fejemhez hajol és gyengéden megcsókolja. Újabb könnyek gördültek le az arcomon.

Nem olyan régen azt hittem, ma mindketten odaleszünk. Hogy valamelyikünknek végig kell néznie a másikunk halálát. Mégsem bírtam megkönnyebbülni, hiába ült ott mellettem.

- Annyira sajnálom! – suttogta.

Tudom – akartam mondani - És azt is, hogy ez nem a te hibád. Egyikünké sem.

De síráson kívül semmi sem hagyta el az ajkaimat. Bármelyikünk ott feküdhetett volna a takaró alatt. Ugyanaz a hajszál tartott vissza mindegyikünket, és borítékolható volt, hogy valakinek ki fog csúszni a kezei közül. De azt sosem gondoltam volna, hogy pont Jai lesz.

Két bakancsba bújtatott láb cövekelt le előttünk a nedves betonon.

- Luc.

Nem néztem fel rá, de felismertem Hayes hangját.

- Ne! – vágta rá Lucas, szinte azonnal.

A szorítása erősödött rajtam.

- Ez az utolsó, amit akarok, de... szerintem jönnöd kellene. Charlotte...