Sárkányszív | Charlie Weasley fanfiction | BEFEJEZETT

(13.) EPILÓGUS

Sziasztok! Ebben a történetben utoljára köszöntelek benneteket, eljött ugyanis a búcsú ideje. Búcsúzunk Dawntól és Charlie-tól, egy mugli és egy varázsló szerelmétől.
Remélem, tetszett nektek ez a történet és velem tartotok egy következőben is.
És még egyszer utoljára... Jó olvasást kívánok és várom a kommenteket szeretettel.

Szorosan öleltem Charlie-t, a szememet behunytam, és néhány pillanatig visszatartottam a levegőt. Mikor újra levegőt vettem, mélyen beszívtam Charlie illatát, csókot leheltem meztelen mellkasára és megszorított az ölelésben.
- Mennem kell - súgta halkan Charlie, és egy pillanatig szorosabban ölelt.
- Bár segíthetnék - feleltem. Szívem megtelt fájdalommal, aggodalommal és behunytam a szemem, hogy magamba fojtsam a könnyeket.
- De nem tudsz - mondta félhangosan. - És sietek haza, esküszöm.
- Nem akarlak elengedni, félek, hogy nem jössz vissza.
- Megígérem, hogy visszajövök - tolt el magától, hogy arcomra nézhessen.
- Ne ígérj olyat, amit nem biztos, hogy be tudsz tartani - mondtam, és mellkasára támasztott állal néztem fel rá.
- Vigyázok magamra, megígérem - mondta, és megcsókolt.
Ajkai óvatosan érintették az enyémet, lágy volt, és kicsit sem olyan, mint egy búcsúcsók, ezért valamelyest megnyugodtam. Féltettem és féltem is, aggódtam, és nem tudtam, mit tegyek, hogy ez elmúljon. Tudtam, hogy el kell mennie.
A csók után Charlie kikelt az ágyból, és a szekrényhez lépett, hogy felöltözzön. Trikót, inget, strapabíró nadrágot vett, zoknit és cipőt, és elővette a varázspálcáját egy fiók mélyéről.
Miután utánam jött és megpróbálkozott a mugli élettel Londonban, randevúztunk, és néhány hónap elteltével összeköltöztünk. Lent laktunk a Temze partján egy utcával a Rotherhithe Street mellett, és ott is maradtunk évekig. Aztán megenyhültem. Elfogadtam végre Charlie varázsló-énjét és hagytam, hogy bevezessen engem is abba a világba. Angliában ismert színésznő lettem, ő pedig visszatért a sárkányokhoz. Összehangoltuk a beosztásunkat, így bár jó néhány napot külön voltunk, míg én Londonban, ő pedig Románia mellett azon a kis szigeten volt, de heti három napot sikerült együtt lennünk. Az elején még sok programot szerveztünk: Charlie hazavitt magukhoz az Odúnak hívott házukba, én pedig megmutattam neki mindent, amit nem ismerhetett varázslóként. Voltunk moziban, állatkertben, sokat sétáltunk, megmutattam neki, milyen autót vezetni. De, ahogy telt az idő, már jobban szerettük kizárólag kettesben tölteni az időt, így az utóbbi pár alkalommal a közös lakásunkban maradtunk ketten. A történeteken keresztül megismertem a Roxfortot is, ahol Charlie tanult gyerekként, és a veszélyt, amit egy sötét varázsló jelentett. Így, mikor ezen a délutánon egy varázslatnak köszönhetően megérkezett a hír, hogy a varázsló nyújtotta fenyegetettség a tetőfokára hágott, megtámadták a Roxfortot, a diákokat, és azokat, akik a védelmükre keltek. Charlie tagja volt annak a szervezetnek, akik a fő ellenállást jelentették, és csak úgy tudott megvédeni engem, ha a házunkat milliónyi védővarázslat borította be, és most mennie kellett. Ki kellett állnia valaki mellett és valaki ellen, lépnie kellett, és ezt megértettem. De mikor elmagyarázta, milyen nagy fenyegetést jelent ez a varázsló, akkor már nem tudtam olyan nyugodt szívvel az útjára engedni. De el kellett engednem, nem állíthattam meg.
- Charles - szóltam utána. Mindig csak akkor szólítottam így, ha komoly dologról volt szó vagy haragudtam.
Charlie éppen a nadrágját gombolta be, s mikor teljes nevén szólítottam, felpillantott rám. Takaróba csavarva, meztelenül feküdtem az ágyunkban.
- Vigyáznod kell magadra - mondtam halkan, s a szemeibe néztem.
Megállt a mozdulatban, lenézett rám, majd odalépett hozzám, és a derekam alá nyúlva felemelt, hogy újra megcsókoljon. Ez erőteljesebb volt, sokkal inkább tűnt búcsúnak, amit utáltam, de szükségem volt rá.
- Visszajövök hozzád - súgta, és homlokunkat összeérintette. - Mindent megteszek azért, hogy így legyen. Mindennél jobban szeretlek.
- Szeretlek, Charlie - néztem a szemébe.
És elment, én pedig ott maradtam. Egyedül. Háború volt egy másik világban, amit csak távolról szemlélhettem, és nem tehettem semmit. Csak azt tudtam, hogy Charlie-t épségben akartam tudni.

Aznap éjjel nyugtalan voltam, Charlie nem jött haza, én pedig egy üveg bor társaságában hallgattam a rádió halk zúgását, a könnyed dallamokat, és próbáltam nem gondolni arra, mi történhet éppen Charlie-val. A nyakamban lógó medálon függő gyűrűt birizgáltam és újabb italokat töltöttem magamnak. A gyűrűt a megismerkedésünk évfordulóján kaptam Charlie-tól. Nem eljegyzés vagy házasság céljából adta nekem a gyűrűt, és először félre is értettem, de aztán megbeszéltük. Tisztáztuk, hogy nem kéri meg a kezem ezzel, és hogy nem is akarunk összeházasodni, ez csupán egy ígéret. Ígéret arra, hogy mindig ott leszünk egymásnak, segítünk, kitartunk és összetartozunk minden nehézség ellenére. A házasság, egy gyermek ötlete mindkettőnktől távol állt, és az elején féltem is, hogy ez közénk áll, de mikor megtudtam, hogy ugyanúgy gondoljuk, megkönnyebbültem. A gyűrű egy jelkép volt, és most ez volt a legvalóságosabb dolog, amibe kapaszkodhattam.

Hajnalodott már, mikor megittam mind a két üveg boromat, és halkan dudorásztam a rádióval együtt a dalokat. Már nem gondoltam Charlie-ra, csak arra, mikor jön vissza és mit veszítek, ha nem bukkan fel. Mikor felkelt a nap, még kitöltötte elmémet az alkohol, és jól esett volna sétálni egyet, így felvettem egy sötét színű szoknyát, egy fekete, testhez álló pólót, ami betűrtem a szoknya derekába, és egy vékony szandált. Útnak indultam. Imbolyogtam, hagytam, hogy a szél összeborzolja tejfölszőke hajamat és ránevettem a Napra. A Temze partján sétáltam, a szoknyámat felkapta a szél, egészen az alsóneműm vonaláig lebbent a könnyű anyag.
Egyszer csak egy fiatal lány megállított, autogramot kért és beszéltünk néhány szót. Igyekeztem észnél lenni, nehogy a holnapi lap arról szóljon, hogy Dawn Mendes részeg már kora reggel. Mikor tovább állt, én arra gondoltam, vajon hol lehet ilyenkor meginni egy pohár bort. Nem akartam gondolkodni, mert minden gondolatom borzasztó volt és fájt.

- Dawn! - hallottam meg a nevemet egyszer csak, mire megpördültem a tengelyem körül és majdnem a Temzében végeztem, de még idejében felegyenesedtem. Charlie állt a rakparton. Ruhája koszos volt, kicsit véres is, de még ilyen távolról is látszott, hogy nem az ő vére, így nem ijedtem meg. A nadrágja elszakadt, haja megtépázott volt. - Dawn!
- Charlie! - robbant ki belőlem a megkönnyebbült ordítás.
Futásnak eredtem, teljes erőbedobással rohantam, még a zihálásom és a csúszós szandálom sem érdekelt. Mikor odaértem hozzá, a nyakába ugrottam, lábamat a dereka köré fontam, átkulcsoltam a nyakát és megszorítottam őt. Eltűntem a karjaiban, úgy ölelt, és a hajába lihegtem.
- Visszajöttél!
- Megígértem, hogy visszajövök - mondta, s közben velem együtt térdre esett. Kibukott belőlem a sírás, annyira megkönnyebbültem. - És soha többé nem megyek el. Minden rendben lesz. Most már minden rendben lesz. Minden... Béke van.

És így is volt. Minden és mindenki megnyugodott, és ezt még én is észrevettem, pedig mugli vagyok. Láttam, hogy kevesebb lett az eltűnés, a színházakba több ember jött. Nem volt feltűnő a változás, de ha tudta az ember, milyen jelekre kell figyelnie, akkor észrevette, hogy minden más lett. Az emberek boldogabbak voltak és nyugodtabbak. Ahogy mi is. Új helyre költöztünk: New Addingtonba, vettem egy saját autót - egy piros, régi bogárhátút vezettem -, amivel bejártam a színházba dolgozni, Charlie pedig saját vállalkozásba kezdett, Angliában akart egy olyan központot létrehozni, mint amilyen azelőtt Romániában volt neki. Közelebb akart lenni hozzám és én is örültem ennek az ötletnek. Nehéz volt, mert egy ideig csak az én fizetésemből kellett élnünk, valamint a megspórolt pénzünkből, de azt is átvészeltük és úgy tűnt, a legjobb életet élhetjük ketten.