Sárkányszív | Charlie Weasley fanfiction | BEFEJEZETT

8. A varázsvilág nem kedvez a mugliknak

Sziasztok! Meg is érkeztem a legújabb fejezettel, fogadjátok sok szeretettel. Indulhat a kviddics meccs? Ne olyan gyorsan!
Jó olvasást kívánok és várom a kommenteket szeretettel ❤️

Mr. Weasley vezetésével indultunk meg a fák közé, és egy lámpások fényébenfürdő ösvényen haladtunk végig. Utunkon végigkísért minket a hömpölygő tömeg tengerzúgást idéző moraja, melybe innenis, onnan is kurjantás, fel-felcsendülő kacagás és énekfoszlány vegyült. A sokaság várakozással teliizgalma valamennyiünkre átragadt. Igen, még rám is, akinek fogalma sem volt, mi fog történni. Az elmúlt órákban a többiek próbálták elmagyarázni, és a végén már csak a fáradozásuk miatt bólintottam, hogy igen, már tudom, milyen is az a kviddics. A valóság az volt, hogy ötletem sem volt, hogyan kellene elképzelni. Pontosabban fogalmazva elképzeléseim voltak, de nem gondoltam volna, hogy ezek bármelyike is megfelel majd a valóságnak. Egész úton nevetgéltek, tréfálkoztak a többiek, én pedig erősen szorítottam Charlie kezét, és egyre csak az járt a fejemben, hogy valamit elfelejtettem. Hiányérzetem volt, mintha valami fontosat a sátorban hagytam volna, pedig sorra vettem, és minden, ami kellett, nálam volt. Húszperces gyaloglás után végre kiértünk az erdőből, ésegyszerre ott találtuk magukat a stadion gigantikus épületének árnyékában. Bár pályátkörülölelő hatalmas aranyszínű falnak csak egy rövid szakaszát láttuk be, ennyiből is meg tudtam állapítani, hogy a stadion köveiből nem is egy katedrálist lehetne itt felépíteni.
- Százezer néző befogadására alkalmas - szólt Mr. Weasley, az álmélkodó pillantásokat látva. - A minisztérium ötszáz embere dolgozott rajta év eleje óta.
- Charlie, nekem vissza kell mennem a sátorhoz - motyogtam halkan, nehogy mások is meghallják, de nem jártam sikerrel. Mindennél erősebb aggodalom gyúlt bennem, hogy valami nincs rendben, valami hiányzik. Charlie erősen megragadott, hogy megállítson a visszafordulásban, és magához ölelt, mintha lefogna.
- Mugliriasztó bűbájok védik minden egyesnégyzetcentiméterét - rikkantott Mr. Weasley, mikor meglátta hezitálásomat. Nem tudtam, hogy hallotta-e, amit mondtam, vagy csak a mozdulatomra reagált és arra, hogy Charlie meggátolt a visszafordulásban. Elszégyelltem magam. - A mugliknak, akik az utóbbi hónapokban erre a környékre tévedtek, hirteleneszükbe jutott, hogy sürgős dolguk van odahaza, és gyorsan visszafordultak... Eszem az együgyűszívüket - tette hozzá szeretetteljesen. - Mármint... Bocsánat, nem úgy gondoltam! - sietett a mentegetőzéssel, mikor rájött, hogy az olyan emberekről beszél, mint én. Még mindig ott lüktetett bennem a kellemetlen érzés, de most már legalább tudtam, hogy egy varázslat eredménye ez. Borzasztó érzés volt.
- Apa! - szólt rá Charlie felháborodottan.
- Semmi gond - feleltem halkan Charlie-val egy időben. - Inkább... Csak menjünk - intettem a bejárat felé, majd mikor a társaság megindult, Charlie-ra sandítottam. - El ne eressz, még a végén visszamegyek a sátorba.
Elindultunk a legközelebbi bejárat felé, ahol máris csapatostul tolongtak az izgatottan kiabálóboszorkányok és varázslók.
- Ezt nevezem! - bólintott elismerően a kapuban álló minisztériumi boszorkány, miután megvizsgáltajegyeiket. - Díszpáholy! Menjetek fel ezen a lépcsőn, Arthur, és meg se álljatok a legtetejéig.
A beáramló sokasággal együtt indultunk el a stadion bíborpirosfutószőnyeggel borított lépcsőjén. A tömeg fordulóról fordulóra ritkult; mind több és több varázsló ésboszorkány tűnt el a lelátókra vezető ajtók mögött. Mikor végre-valahára az utolsó lépcsőfokot ismagunk mögött hagytuk, egy páholyban találtuk magukat, mely a stadion legmagasabb pontján, pontosana félpályánál helyezkedett el. A páholyban két sorba rendezve vagy húsz piros kárpitú, aranyozott lábúszék állt. Mikor a mellvédhez léptünk, hogy elfoglaljuk a helyünket az első sorban,lélegzetelállító látvány tárult a szemem elé.Az ovális pályát körülölelő lelátórendszer, ez a hatalmas, lépcsőzetes falú tölcsér, telis-tele voltboszorkányokkal és varázslókkal, s az egészet - a pályát, a lelátót és a százezer nézőt - bearanyozta az asejtelmes, lágy ragyogás, mely mintha magából a gigászi építményből sugárzott volna. Bal- és jobb felőlhárom-három, tizenöt méter magas, karikás végű pózna állt; ezek között nyúlt el maga a pálya, mely amagasból nézve puha bársonnyal bevont, hatalmas asztallapnak tűnt. A díszpáhollyal átellenben, s azzalnagyjából egy magasságban óriási eredményjelző táblát szereltek fel. A táblán aranybetűs szövegekváltották egymást - mintha egy láthatatlan kéz kapkodva telekörmölte volna, csak azért, hogy egy másikkéz újra meg újra leradírozhassa, amit írt: hirdetések voltak.
- Jobban vagy? - hajolt oda hozzám Charlie, s homlokát a halántékomhoz érintette.
- Igen, azt hiszem - bólintottam, s elhúzódtam, hogy ránézhessek. - Kilépcsőztem magamból a bűbájt, azt hiszem.
- Ne haragudj miatta - húzta el a száját. - Teljesen kiment a fejemből. Kell a védelem, nehogy kitudódjon a titok, de megfeledkeztem róla, hogy ez hatással van rád.
- Semmi gond - ismételtem, s megszorítottam a kezét.
- Biztosan? - nézett mélyen a szemembe.
- Biztosan - bólintottam halovány mosollyal az arcomon. Hogy bizonyítsam igazamat, előre hajoltam és megcsókoltam. Szerettem megcsókolni őt: gyomrom összerándult, akaratlan sóhaj szakadt fel belőlem, és úgy éreztem, soha nem akarom elereszteni őt. Fogalmam sem volt, mikor ébredt bennem ez az érzés Charlie Weasley iránt, mert olyan természetes és erőteljes volt, mintha egyszerűen mindig is ott lett volna bennem.
- "A mérkőzést a csapatkabalák bemutatója előzi meg" - olvasta fel a szöveget Hermione hirtelen, s mi ekkor hagytuk csak abba a kétszemélyes társalgásunkat. Nem akartunk kizárni senkit, de jelenleg úgy éreztem, Charlie az egyetlen, akit ismerek és akiben bízok, így az ő társaságába kapaszkodtam.
- Ó, az mindig nagyon izgalmas - szólt Mr. Weasley. - Régi szokás, hogy a nemzeti válogatottakmagukkal hoznak néhány példányt valamilyen náluk őshonos varázslényből, és azok egy kis műsorralkedveskednek a közönségnek.
A következő fél órában a díszpáholy többi vendége is befutott. Mr. Weasley sorban kezet rázott azérkező fontos személyiségekkel, Charlie egyik öccse, Percy pedig úgy pattogott, mintha sündisznók laknának a székén.Mikor feltűnt Cornelius Caramel, a mágiaügyi miniszter, Charlie maga mögé terelt, én ártatlan képet vágva próbáltam láthatatlannak tűnni, Percy pedig olyan mély meghajlást mutatott be,hogy leesett és összetört a szemüvege. Ettől aztán szörnyen zavarba jött; attól fogva nem állt fel ahelyéről, csupán féltékeny pillantásokat vetett Harryre, akit a miniszter régi ismerősként üdvözölt: kezetrázott vele, érdeklődött a hogyléte felől, és bemutatta a tőle balra és jobbra ülő varázslóknak.
- Ő Harry Potter - közölte emelt hangon bolgár miniszterkollégájával, aki gyönyörű aranysújtásosfekete bársonytalárt viselt, s arckifejezéséből ítélve egy szót se értett angolul. - Harry Potter... Biztosanhallotta már a nevét... ő az a fiú, aki túlélte Tudjaki átkát... Kizárt dolog, hogy nem hallott róla...
A bolgár varázsló most észrevette Harry villám alakú sebhelyét; mutogatni kezdett rá, és izgatottanhablatyolt valamit. Engem is utólag avattak be abba, ki is Harry Potter, Tudjukki és mit is jelent a villám alakú sebhely. Kissé szürreális volt, mintha egy mesét hallgatnék, de közben ott ült előttem a hús-vér ember, akiről szólt ez az egész. Kissé szkeptikus voltam vele kapcsolatban, így nem is nagyon váltottam szót Harryvel. Hermione viszont annál szimpatikusabb volt annak ellenére, hogy jó tíz évvel fiatalabb volt nálam. Ő állt a legközelebb a muglik világához, ezért meg tudott érteni, és sokszor  együtt érző pillantást küldött felém.
- Na végre! - dőlt hátra fáradtan Caramel. - Bevallom, nem vagyok egy nyelvzseni. Ilyenhelyzetekben Barty Kupor segítségét szoktam kérni. Aha, látom, ideküldte a manóját, hogy tartson fennneki egy széket... Nagyon jól tette; ha nem tartjuk nyitva a szemünket, ez a bolgár banda az összes jóhelyet elfoglalta volna... Á, megjött Lucius!
Mindenki egyszerre fordult hátra. A hátsó sorban még üresen álló három szék feléhárom szőke alak közeledett: A felnőtt férfi, aki minden bizonnyal a Luciusnak nevezett fickó lehetett, hosszú, aranyszőke hajú, elegáns öltözetű, arrogáns képű ember volt, a fiú minden bizonnyal a fia lehetett, mert ugyanolyan szőke és arrogáns képű volt, mint az idősebb, és velük volt még egy nő, akiről feltételezni lehetett, hogyaz anya az. Szemem sarkából láttam, hogy Harry és a szőke fiú szeme szikrát szór egymás felé. Ekkor még nem tudhattam, de később elmondták, hogy a két fiú elsős koruk óta esküdt ellenségek voltak. A sápadt, hegyes arcú, tejfölszőkeDraco apja vonásait örökölte. Magas, szőke, karcsú édesanyja alapjában véve csinos nő volt, csak éppegyfolytában olyan arcot vágott, mintha valami roppant büdös dolgot dörgöltek volna az orra alá.
- Miniszter úr - szólt Mr. Malfoy nyájasan, és kezet nyújtott Caramelnek. - Hogy van? Engedje meg, hogybemutassam a feleségemet, Narcissát. Ő pedig a fiam, Draco.
- Nagyon örvendek, nagyon örvendek - köszönt udvarias mosollyal Caramel, és meghajolt MrsMalfoy előtt. - Kérem, ismerkedjenek meg Oblanszk... Obalonszk... szóval az úr a bolgár mágiaügyiminiszter. Egy szót sem tud angolul. És... lássuk csak... Arthur Weasleyt ugyebár nem kellbemutatnom.
Feszült pillanat következett. Mr. Weasley és Mr. Malfoy farkasszemet néztek egymással. Mr. Malfoy végül elfordította atekintetét, és végignézett az első soron.
- Te jó ég, Arthur - szólt halkan. - Mit kellett eladnod, hogy ki tudd fizetni ezeket a jegyeket? Aházadért biztos nem kaptál ennyit.
A forgolódó Caramel nem hallotta a megjegyzést, és így folytatta:
- Lucius nemrég bőkezű adománnyal támogatta a Szent Mungó Varázsnyavalya- és RagálykúrálóIspotályt. Személyes vendégemként tekinti meg a mérkőzést.
Mr. Weasley udvarias mosolyt erőltetett az arcára.
- Ez... nagyon szép gesztus.
És ebben a pillanatban Mr. Malfoy végighordozta a tekintetét a társaságunkon, s szemei megakadtak... Rajtam. Még a mágiaügyi miniszter sem vett észre, de ez a férfi igen, akinek arcára leplezetlen undor ült ki, mikor megpillantott. Nem tudhatta, ki vagyok, még soha nem találkoztunk, és nem is hallhatott rólam, hiszen, ha úgy vesszük, a ma este volt a debütálásom a varázsvilágban. Mégis undorral és megvetéssel nézett végig rajtam.
Charlie látványosan nyújtotta ki a kezét elém, s tenyerét a combom oldalára tette, ahogy elém állt és keresztezte utamat, hogy elzárjon Mr. Malfoy elől. Mr. Malfoy vetett egy gyors pillantást a miniszterre, majd újra végignézett a már elkomorodott Weasley családon, akik észrevették Charlie védekezését és Lucius Malfoy érdeklődését irántam, és végül nem szólt semmit.
Valószínűleg a mágiaügyi miniszter jelenlétében Mr. Malfoy nem mertmegjegyzést tenni rám; gúnyos mosollyal biccentett Mr. Weasleynek, és továbbindult a családjával, hogyelfoglalják a helyüket.
- Hányingert kapok tőlük - motyogta Charlie legfiatalabb öccse, Ron.
- Ne is foglalkozz Malfoyékkal - érintette meg együtt érzőn a karomat Hermione, aki ugyancsak kapott egy hasonló pillantást a szőke férfitól.
- Ne haragudj miatta - fordított maga felé Charlie.
- Ha ma még egyszer bocsánatot kérsz valamiért, én esküszöm, itt hagylak - vontam fel a szemöldökömet kihívón. - Nem vagyok törékeny virágszál.
- Hát... - grimaszolt kételkedve.
- Charles! - szóltam rá. Csak akkor hívtam így, ha mérges voltam rá. - Lehet, hogy többet tudtok nálam itt mindannyian, de megvan a magamhoz való eszem, ha bajba kerülök, majd kitalálok valamit. Meséltél erről a világról, nem kell bocsánatot kérned, amiért hatással vannak rám a dolgok és én is másokra, elvégre nem tartozom ide.
- De igen... - felelte halkan, s közelebb hajolva orrát az enyémhez érintette. - Velem vagy, szóval már te is idetartozol akkor is, ha kívülállónak érzed magad. És, ahogy én is tartozom a te világodhoz.