Sárkányszív | Charlie Weasley fanfiction | BEFEJEZETT

6. Tiszta és világos

Sziasztok! Megérkeztem a következő fejezettel, remélem, elnyeri a tetszéseteket. Nagyon örülnék néhány kommentnek, hogy alakul a sztori? Mit vártok még a történettől?
Jó olvasást kívánok és várom a kommenteket szeretettel ❤️

Két hét telt el. Két hét alatt voltam Ahtopolban öt napot, de jártam a görög Thászoszon is - itt kezdtem visszarázódni az életembe és békéltem meg a dolgokkal, amikről tudomást szereztem -, majd visszafelé indultam. Megálltam egy éjszakára Plovdivben, de onnan egyenesen Mangaliába mentem. Tele voltam kérdésekkel, és úgy éreztem, már képes vagyok nyugodtan viselkedni. Látnom kellett Charlie-t. Kérdéseim voltak és muszáj volt, hogy választ kapjak.
Egy vasárnapi délelőtt értem vissza Mangaliába, és egész nap azzal ütöttem el az időt, hogy fel-alá sétálgattam, tébláboltam, és próbáltam rájönni, hogyan találom meg Charlie-t. Olyan érzés volt itt lenni, mintha egy régi barát lenne a város, akit most újra láthatok. Étvágytalan voltam, semmihez nem volt kedvem, így csak kavicsokat rugdostam a mólón, miközben próbáltam kitalálni, mitévő legyek. Vettem egy fagyit - pohárban, szigorúan tölcsér nélkül - leültem a kikötőbe és a mólóról lelógattam a lábamat a víz fölé, de a cipőm nem lett vizes, olyan magasan ültem. Lábamat lóbálva ettem a fagylaltot és az előttem elterülő, végtelennek tűnő tengert néztem. Elképzeltem, hogy a távolban ott van a kis sziget, amin nem csak varázslók, de sárkányok is vannak. Egy másik világ.
- Dawn - hallottam meg a nevem hirtelen. Fogalmam sem volt, mennyi idő telt el, mióta ott ültem, a fagylalt már elfogyott, én meg csak bámultam magam elé. Felkaptam a fejem.
- Charlie - pattantam fel. A vörös hajú férfi borostája megnőtt, mióta legutóbb láttam, szeme csillogott, ahogy letekintett rám.
- Nem hittem, hogy valaha újra látlak - mondta.
- Én sem... - feleltem, és egy pillanatra lesütöttem a szemem, majd újra felpillantottam rá. - De akkor hogy találtál rám?
- Öhm... - húzta zavart félmosolyra a száját, és megvakarta tarkóját, láttam rajta, hogy borzasztóan kellemetlenül érezte magát. - Az igazság az, hogy mindig, mikor bejövök a városba a szigetről, megnézem a fogadót, a kávézót és a kikötőt, hogy visszajöttél-e.
Szemöldököm magasra szaladt. Szívem hevesen vert: itt volt, tényleg itt volt előttem, és végre feltehettem a kérdéseimet.
- Hát... Erre nem tudom, mit mondjak - jöttem zavarba én is. Charlie kihúzta magát, megköszörülte a torkát, és újra ugyanaz a magabiztos, lehengerlő férfi állt előttem, akit megismertem.
- Nem is kell - húzta el a száját, de halovány mosoly ült arcán. - Dawn, hadd kérdezzem meg... Miért jöttél vissza?
- Kérdéseim vannak - feleltem egyenesen. - És úgy érzem, tartozol a válasszal a... A sárkánnyal történt baleset miatt.
- Ebben talán még igazad is van, de a varázstörvény tiltja, hogy beszéljek róla - felelte.
- Talán kicsit elkéstél ezzel, mikor megtámadott a sárkányod.
- Először is, nem az én sárkányom, másrészt pedig te jöttél oda, nem én mutattam be neked ezt a világot - válaszolta frappánsan. - De nem próbálom rád kenni a dolgot - tette hozzá gyorsan, mikor meglátta arckifejezésemet. Szünetet tartott, majd szusszantott. - Ennek nem szabadott volna megtörténnie.
- Tudod, hogy nem mondom el senkinek, amit megtudtam - tettem egy lépést felé. - De válaszokra van szükségem, különben belebolondulok.
- Nem így értettem - ingatta a fejét Charlie. - Oké, elmondok valamit, de kérlek, ne sértődj meg...
- Rendben... - feleltem fenntartásokkal telve, elnyújtva a szót.
- Ha egy varázstalan ember, vagyis mugli...
- Ez lennék én - fontam össze a karjaimat magam előtt.
- Igen - bólintott. - Szóval, ha egy mugli megtudja, hogy létezik a varázsvilág, akkor módosítják a memóriájá.
- Módosítják? - szaladt magasra a szemöldököm.
- Igen, elveszik az emléket, hogy a titok megmaradhasson - magyarázta.
- Te belenyúltál a fejembe? - emeltem fel a hangom. Jól hallottam?! Kért, hogy ne tegyem, mégis megsértődtem, egy pillanatig úgy éreztem, mintha megtámadtak volna éjjel egy kihalt sikátorban.
- Meg kellett tennem - felelte, s még folytatta is, mielőtt közbeszólhattam volna. - De nem sikerült. Elvégeztem a varázslatot, ahogy kell, rendben is volt. De aztán, ahogy elkezdtél az emlékeid között kutatni, azok visszajöttek, és... Megtörted a varázslatot. És ez nem lehetséges. Ennek nem szabadott volna megtörténnie - ismételte. - Jó varázsló vagyok!
- Talán nem annyira, mint gondoltad - sziszegtem az arcába dühösen. Ingerült voltam, sokkal jobban felzaklatott az új információ, mint kellett volna. Ha nyugodtan végiggondoltam a helyzetet, tudtam, hogy valószínűleg én is azt tettem volna, amit ő, de mivel én voltam az "áldozat" így igenis mérges voltam.
- Hidd el, hogy az vagyok - sandított le rám. - Egyetlen egy magyarázatot tudok csak elfogadni a helyzetre.
- És pedig? - vontam fel a szemöldökömet, arcomra akaratomon kívül is gúnyos kifejezés ült.
- A felmenőid között lennie kell boszorkánynak vagy varázslónak - mondta ki nemes egyszerűséggel, mintha ez olyan természetes lenne.
- Essék? - ugrott hangom egy oktávot meglepettségemben.
- Ez az egyetlen logikus magyarázat - tárta szét a karjait. - Ahogy varázstalan embereknek is lehet varázsló gyermeke, úgy a varázslóknak is születhet varázstalan utóda - magyarázta. - Talán lett egy kvibli a családban, aztán... Úgy maradt, nem született több mágus a családban.
- Ez lehetséges? - A sértettségem ellenére szinte azonnal elkezdtem beleélni magam, hogy lehet, varázslóvér csörgedezik az ereimbe, ha nem is vagyok valódi mágus. Mennyire király lenne! Kislányként mindig valami ilyesmi csodáról és természetfelettiről álmodoztam.
- Meglehet - gondolkozott el. - De a lényeg, hogy emlékszel. És most, hogy tudod az igazat rólam... - hezitált egy pillanatra. Szeme végigfutott rajtam, szája sarkában huncut mosoly bújt meg, amire csak értetlen arckifejezéssel tudtam reagálni, és furcsa grimasszal kísérve összeráncoltam a szemöldökömet. - Van kedved még jobban megismerni?
- Te... Te most randira hívsz?
Így ismertem meg őt, Charlie Weasleyt, a varázslót. A magas, vörös hajú, világos szemű fiatal férfit, aki azzal foglalkozott, hogy Románia mellett egy kis szigeten sárkányokat tartott kordában, nevelte, etette, fegyelmezte és tanulmányozta őket. Mert sárkányok tényleg léteztek, ahogy boszorkányok és varázslók, és mint megtudtam, varázslóiskola és Mágiaügyi Minisztérium is.

C H A R L I E   W E A S L E Y
Igen, randira hívtam egy muglit. Igen, elmondtam neki a világ legnagyobb titkát és valami csoda folytán még nem tartóztattak le. Hogy miért tettem mindezt? Tulajdonképpen fogalmam sem volt. Meg akartam ismerni Dawnt, folyton csak őrá gondoltam, vonzott, mintha erős szerelmi bájitalt itatott volna velem. Persze erről szó sem volt, mégis így éreztem magam, mikor rágondoltam vagy a közelemben volt. Gyönyörű volt, elképesztően merész, bátor, a nevetése csilingelt, és mikor beszélt úgy tűnt, az egész világ ráhangolódott. Fogalmam sem volt, honnan ébredt bennem ez az érzés, miért érzem ezt és ezelőtt azt sem tudtam, hogy létezik ilyesfajta érzelem, de itt volt bennem, és Dawn visszatérése után néhány nappal már le sem tudtam tagadni. Úgy lestem minden szavát, mint egy kíváncsi gyermek, egyszerűen... Rajongtam érte. Az első éjszakai kalandunk volt az utolsó is, azóta még csak meg sem csókoltam: egyre csak beszélgettünk, kávéztunk, sétáltunk a parton, és én mindent elmeséltem, mintha Veritaserumot ittam volna. Beszéltem a munkámról, a családomról, a roxforti éveimről. Mindenről.
- Tudod - szólt egy nap, mikor az egyik szabadnapomon, nagyjából két héttel a visszatérése után átugrottunk Vama Vechére egy autómobillal, amit kibéreltünk. Vagyis jobban mondva ő bérelte, nekem fogalmam sem volt, mi az az autó, de elmagyarázta. Tetszett, sokkal gyorsabb volt, mint egy fiáker, de mégis hasonló volt, így nem idegenkedtem tőle annyira. - Nem gondoltam volna, hogy ennyi időt maradok egyhelyben.
- Hova terveztél még menni?
Éppen a homokos tengerparton ültünk egy pokrócon és a hullámokat néztük.
- Mindenhová - mosolyodott el. A mosolya, mint egy angyalé, olyan volt. - De most szívesebben vagyok itt.
- Igen? - vontam fel a szemöldökömet.
- Igen - felelte, s rám pillantott.
A következő pillanatban egyik kezére támaszkodott, a másikkal arcomat érintette, és mindenféle kertelés nélkül hozzám hajolva megcsókolt. Édes, forró ajkai határozottan tapadtak a számra, gyomrom izgatott görcsbe ugrott, s úgy éreztem, hirtelen minden értelmet nyert. A létem, az itt tartózkodásom, a találkozásunk oka, egyszerűen minden. Dawn mellett minden tökéletesen tiszta és világos volt.