stress ~ jikook ✔️

𝙩𝙝𝙞𝙧𝙩𝙮-𝙛𝙤𝙪𝙧𝙩𝙝

Be kell vallanom némi izgalommal töltött el ez az utazás Jungkookal, hiszen ez még csak nem is munkaügyben történ

– Egyébként a nyaralód milyen messze van? – kérdeztem újra a férfit, bár kissé féltem, hogy túl soknak fogja tartani a kíváncsiskodásom.

– Nincs túl messze, Incheon tartományába esik – közölte tárgyilagosan, az utat figyelve mire halványan bólintottam.

Mivel nem akartam a fekete hajút tovább zaklatni a kérdéseimmel inkább a mellettünk elsuhanó tájat figyeltem és csak magamban őrlődve gondolkoztam mindig ugyanazokról a dolgokról. Fél órával később viszont újra megkíséreltem szóba elegyedni a mellettem ülővel.

– Nem szeretsz zenét hallgatni? – fordultam felé.

– Nincs időm ilyenekre – vont vállat, mire összeráncoltam a szemöldököm.

– De hát most is simán hallgathatnánk zenét – vetettem ellen. – Azért biztos akad olyan szám, amit szeretsz – feltételeztem.

– Különösebben egy sem foglalkoztat – válaszolt.

– Furcsa, azt hittem mindenkinek van kedvenc dala – jegyeztem meg.

– Miért, neked van? – kérdezett vissza.

– Igen – bólogattam. – Több is, szóval választani sem tudok – mosolyodtam el.

– Akkor mutass egyet – kínálta fel a lehetőséget és bekapcsolta az érintőképernyős műszerfalat, – hogy zenét kereshessek rajta.

– Hm... Rendben – feleltem és próbáltam olyan népszerűbb dalt választani, ami talán Jungkooknak is tetszhet.

Végül az út nagy részében zenét hallgattunk minek hatására sokkal oldottabbá vált köztünk a hangulat. Amikor egy magánkikötőhöz értünk kissé meglepődtem ugyanis ezután hajóval mentünk tovább, mivel, a fekete hajú elmondása szerint egy szigeten volt az a bizonyos nyaraló.

A sziget viszonylag kis méretű volt, de annál festőibb képet nyújtott. Sziklák és fák borították, de öblében egy kis homokos partszakasz is helyet kapott, ahonnan nem sokkal távolabb egy hófehér épület is megmutatkozott, ami megérzéseim szerint Jungkook tulajdonába tartozott.

Miután kikötöttünk és a fekete hajú lerendezte a fuvart a férfi, aki elhozott minket el is indult visszafelé a hajójával, minket itt hagyva, ami kisebb pánikot keltett bennem, hiszen még sosem voltam egy szinte teljesen lakatlan szigeten.

– Gyere – szólt rám Jungkook, mire elindultam utána a ház felé.

– Ha jól sejtem ezen a szigeten senki más nem lakik, igaz? – kérdeztem rá.

– Igen, csak mi vagyunk itt – felelte. – Az egész sziget az enyém – közölte velem miközben egy kis ösvényen sétáltunk felfelé a villáig.

– Hű – bólintottam elismerően, bár tisztában voltam a férfi elképesztő anyagi jóllétével. – És gyakran jársz ide? – faggattam tovább s igyekeztem tartani vele a lépést.

– Nem mondanám – rántotta meg a vállát. – Mindössze párszor jövök egy évben, amikor szükségét érzem, viszont az újévet kivétel nélkül, mindig itt töltöm – mondta és a kabátja zsebéből elővette a ház kulcsait.

– Hogyhogy? – lepődtem meg. – Van valami oka, hogy pont itt ünnepled az újévet? – kérdeztem, miközben Jungkook kitárta előttünk az ajtót.

– Van oka – adott igazat nekem s bezárta mögöttünk az ajtót, míg én teljesen elnémultam a bámészkodástól.

A fekete hajú mellett már igazán hozzászokhattam volna az ilyesfajta luxus környezethez, de akkor is teljesen lenyűgözött az egész villa aurája és modernsége, valahogy csak az jutott az eszembe a tágas, hófehér, hatalmas üvegablakokkal rendelkező épületről, hogy a szabadság érzése járja át az egész helyet.

Miután levettem a cipőmet a nappali egész falát kitevő ablakhoz léptem, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a tengerre. Az egész hely annyira meghitt és különleges volt, hogy úgy éreztem egész nap képes lennék a tengert bámulva ücsörögni az ablak előtt.

– Itt fogadtam meg, hogy a saját kezembe veszem a sorsom – szólt Jungkook mögülem, én pedig direkt nem fordultam hátra, mert azt akartam, hogy folytassa. – Itt húztam meg magam azután az ominózus karácsonyi incidens után – közölte a tényt. – Valahogy megnyugtat ez a hely – jegyezte meg.

– Ezt megértem – pillantottam hátra rá.

– Olyan, mint te – biccentett felém és szorosan mögém lépett. – Megmagyarázhatatlan nyugalmat áraszt – felelte. – Mindig is szerettem itt egyedül lenni, de te átírtad ezt a szabályt is – állapította meg s erősen markolt csípőmre, mire leszegve fejem, ajkamba haraptam.

– Szóval ezért vagyok itt? – kérdeztem halkan.

– Elég, ha annyit mondok, hogy szimplán szükségem van rád? – mormolta a fülem mellett, teljesen magához préselve.

– Nekem tökéletesen elég – feleltem halkan, engedve neki s erős karjai gondjára bíztam magam.

Valóban akartam, hogy elég legyen, hogy elég legyen a puszta szükség, a vágy, amely együtt tart ideig-óráig, csakhogy egy bizonyos, veszedelmes érzelem cikázott bennem, amely már régen többről szólt.