8.

139 17 2
                                    

- És, elhívott valaki? - kérdezte anyu a szemét folyamatosan az úton tartva.

- Senki... - feleltem szűkszavúan - Egy valakiben reménykedtem, de hülyeség volt, mert nyilvánvalóan nem szabad, és ő nyilvánvalóan nem is gondolt rá. - tettem hozzá pár másodperc múlva. Anyu szerintem nem tudott mit kezdeni ezzel az információval, szóval egy "sajnálom" - mal le is zárta a témát.

Az út további része kínos csenddel telt, majd valahogy felügyeskedtem magam a tesiterembe, ahol leginkább valami félhomály fogadott, meg pár színes fény. Nem volt nehéz megtalálni az osztályunkat, nyilván a leghangosabb társaság vagyunk mindíg, ez most sem volt másképp.

- Sziasztok - köszöntem kínosan mosolyogva

- Oi, én azt megértem, hogy a suliból késel, mert nincs kedved bejönni, de ez már túlzás - nevetett Connie. Egy darabig még így beszélgettünk, meg minden, viszont én eléggé feszengtem, és hát utánna az történt, hogy... Szóval megláttam Levi-senseit a jobb oldalán Petrávál. A gyomrom egyből görcsbe randult, és még lélegezni is elfelejtettem. Ez egyrészt szerintem a tanár úr jelenléte miatt volt, másrészt pedig azért, mert láttam, hogy Petrával van.

Bassza meg és Levi meg jól is nézett ki abban az öltönyben, meg az az ing... És ribanc Petra is kicsípte magát. Fogadok ha lemosnám azt a sok vakolatot a fejéről amit magára kent, rosszabbul nézne ki mint a szar amit reggel macskám után takarítottam az álomból, pedig az tényleg nagyon borzalmas volt.

Ahhj de mégis mit vártam? A tanárom. Idősebb nálam. Én meg csúnya vagyok.
Petra szép, ha sminkkel is de szép. Egy idős Levial, szemmel láthatóan bele van zúgva a tanár úrba.

Levi felkérte Petrát és elindultak a tánc tér felé. Nem akartam látni. Sem azt, hogy együtt jöttek. Sem azt, hogy táncolnak. Sem azt, hogy hogyan csimpaszkodik tánc közben Petra Levi nyakán és hogy ő hogy karolja át a derekát.

- É~ én leülök - indultam meg a lelátó felé, mire Jean egyből utánnam jött

- Oi, Akiraa~ - kiáltotta utánnam - jól vagy?

- Persze, jól vagyok, csak... Gondoltam inkább leülök...

- Levi-sensei miatt van?

- Ezt honnan veszed?

- Tch, csak rájuk kell nézni. Örül a törpe, hogy van nála kisebb ember akivel legális eljönnie, úgyhogy kapott az alkalmon - zsörtölődöt.

- Hogy beszélsz róla... - motyogtam magamban

- Na gyere táncolni - rántott fel a lelátóról teljesen figyelmen kívűl hagyva az előző mondatomat.

- És mi lesz a ribancoddal?

- Róla meg te hogy beszélsz

- Most komolyan, Jean

- A nevét sem tudom... Meg mellesleg lehet, hogy az utolsó pillanatban lekoptatott... - nézett félre, a tekintetemet erősen kerülve. Én erre nem mondtam semmit egyszrűen kiröhögtem. Majd mentem vele táncolni. Nem volt hozzá sok kedvem, de legalább lehet, hogy féltékennyé tudom tenni a senseit Jeannal. Igaz, nem szép dolog kihasználni, de igazából mindketten jól járunk vele, neki lesz kamu barátnője, nekem meg kamu barátom, így el tudom felejteni Levit remélhetőleg. Vagy legalább csak féltékeny lesz... Ezt hívják a biológiában szimbiózisnak... Azt hiszem

Szóval elmentünk táncolni a többiekhez, és egész jól éreztük magunkat. Connie még szerzett egy rózsát is a szájába, fogalmam sincs honnan. Csak kár, hogy egyszer sem volt hozzá olyan zene. Mindegy.

Éppen valami lassabb számot játszottak be ismét, amire Jeannal egymás szemébe nézve halka megbeszéltük minden egyes lépésünket. Hogy hogyan kéne csinálni, hogy úgy tűnjön, hogy tudtunkon kívül, de feltűnőek vagyunk, hogy úgy tűnjön, hogy nagyon jól érezzük magunkat, stb

A szám végénél körbenéztem, és láttam, hogy körülöttünk mindenki nagyon el van. Egy rakás felsőbb éves beszélgetett kisebb csoportokban, vagy csak a lelátón ültek. Meg persze rengetegen táncoltak. Eren és Mikasa mélyen egymás szemében elveszve valahol messze jártak a valóságtól. Connie és Sasha nem táncoltak, hanem a lelátó mellett röhögtek valamin. Ymir éppen hosszú csókba invitálta Historiát, amit el is fogadott, szóval gyanítom, hogy együtt vannak. Ezt látva Reiner mély depresszióba esett, Bertholdt meg próbálta megnyugtatni. Az vicces volt mondjuk. Armin meg Annie egymás mellett álltak, és elég szarancsétlenül próbaltak lassúzni. Latszott rajtuk, hogy nagyon zavarba vannak.

Aztán olyan helyre néztem, ahova nagyon nem kellett volna...és ezt is fel írom a nem akartam látni listamhoz... Megláttam a terem végében Levi senseit, hogy éppen megcsókolja Petrát. Igaz, nem volt valami hosszú, egy másodpercnél nem lehetett több, de azért mégis csak fájt végignézni. A szívem abban a pillanatban darabokra tört. Az egész világ megfordult velem, hirtelen nem kaptam levegőt. Nem érzékeltem semmit sem a zenéből, sem a külvilágból. Csak álltam ott, mint egy rakás szerencsétlenség. A látásom egyre homályosabb lett a felgyülemlő könnyektől. És ekkor döbbentem rá, hogy kurvára beleszerettem. Csak nem tudom mikor és hogyan... Nagyon fájt. És nem azért mert, együtt van Petrával, hanem mert másfél hónapig játszott velem, én meg elhittem, hogy ebből lehet bármi is.

- N~ Ne haragudj Jean, de... Én most kimegyek - töröltem meg a szemem egy hatalmas műmosoly kíséretében, majd egyszerűen kirohantam a torna teremből. Azt még hallottam, hogy Jean utánnam akar jönni, de Eren megállította. Egy öltözőben levettem magamról a ruhámat, majd belegyűrtem a hátizsákomba, ahova úgy kellett beleerőszakolni, és éppen hogy csak belefért. Ez után jobb ötlet híján átvettem a tesi cuccom, ami egy fehér póló volt, meg egy pont térd fölé érő szürke melegítő nadrág. Na igen, ezt kaptam Levitól, mikor "korepetáláson" voltam nála. Azóta nem adtam neki vissza, és iróniából ezt használtam tesire. Most meg kénytelen vagyok ezt felvenni. Na ez az irónia.

Ezután a könnyemet folymatosan megpróbálva visszafolytani kimentem a folyosóra. A sírás folytogatott de még tartott magam, nem akartam, hogy bárki így lásson.

Kitéptem az eső áztatta udvarra vezető ajtót. Rohantam át az udvaron az arcomon néhány lefolyó könnycseppel egészen a lépcsőig. Ott már nem bírtam tovább, és elsírtam magam. Az eső éppen csak szemerkélt. Éreztem a víz cseppek koppanását a hátamon és az arcomon. Lehajtottam a fejem és csak ültem miközben folyamatosan sírtam. Így voltam ott ki tudja mennyi ideig.

Szabályok nélkülWhere stories live. Discover now