Bosszantó szerelem

10. Fejezet

A terem hatalmas volt, tömve emberekkel. Szinte már mozdulni sem lehetett egy-egy szegletben. Ahhoz képest, hogy sokan kint várakoztak az álbejárat előtt arra várva, hogy a két felügyelő egyszer csak beengedi őket, sokan vannak. Túl sokan. Rengeteg féle pántot véltem felfedezni. A tömeg nyomasztott és a titok, ami nyomja a vállam csak még feszültebbé tett. Féltem, mivel azzal hogy többen vannak annál nagyobb az esélye annak, hogy lebukom az árulással. Mondjuk magamat is élve elásnám csak, hogy bűnhődjek. Viszont tudom, hogy apa bajban van. Anya pedig már nem tud neki segíteni. Nem akartam feltűnést kelteni, ezért inkább félrehúzódtam támasztani a falat.

Hirtelen, egy sárga hajkoronát véltem felfedezni az emberek között. Naruto hatalmas sebességgel rontott az ajtó felé. Már azt hittem miattam, amikor megpillantottam azt, akitől a szívem hevesebben vert, mégis megszakadt a szomorúságtól, és lángra lobbant a dühtől. Shikamaru unottan sétált elő, semmi érdekeltséget nem mutatva az ellenség csapatának. Ennek ellenére a csapat többi tagjai, Choji és Ino annál inkább vitába szálltak Narutoékkal és hozzájuk csatalkozott, még három ember. Az egyik egy lány volt, kék hajjal. Igen félénken nézett a többiekre és akárhányszor Naruto megszólalt pír öntötte el az arcát. A másik kettő két fiú volt. Az egyik különösen nagy figyelmet szentelt a bogarak életének a másik pedig a saját kutyájának. Bár nagyon édesek voltak együtt, nem szabad őket alábecsülni. Azon kaptam magam, hogy hallgatózom, ahogy végigmértem őket. Mondjuk a beszélgetés cseppet sem volt érdekes. Vagy arról szólt a vita kié lehet Sasuke, vagy arról ki fogja megnyerni a próbát. Ami alapból hülyeség de volt valami egység a társaságban, ami egyfajta irígységgel töltött el. Nekem sosem volt ez, és úgy látszik sosem fogom megkapni. Emiatt elfordítottam a tekintetem és arrébb sétáltam. A terem sarka volt a célom, ahol a még sajgó hátamat kényelmesen megtudom támasztani és le is tudok ülni. A tarkóm bizsergett, a cél felé menet. Amikor hátrapillantottam, megláttam Kabuto villanó tekintetét. Elkezdte a tervét és szerette volna látni, hogy az alku áll és nem kívánok beleavatkozni az ő talpnyaló, undorító munkájába. Mielőtt elkaptam volna a tekintetem láttam, hogy elkápráztatta közönségét.

- Már megnyugodtál vagy még rám akarod csapni az ajtót párszor?-kérdezte egy hang mellettem, amihez odapillantva egy arc is társult. Shikamaru lazán, zsebredugott kézzel méregetett, ahogy én ülve próbálom pihentetni a fájó hátam. Mivel hirtelen elfogott a kétely, meglestem Kabutot, aki immár a Shikamaru nélküli csapatnak adja elő mutatványát. Annyira szerettem volna haragudni. Pofonvágni majd egyszerűen csak elsétálni. Ez a nemtörődömség, amit mutat már szinte művészet. De azóta... a súly, az álmok, a fájdalom. Túl sok minden nyomja a szívemet, ahhoz hogy még haragot is tartsak egy olyan személlyel szemben, aki jogosan haragudott rám. Igen, tényleg sokat edzettem, talán azért, hogy a gondolataim csak azért se azon járjanak mi lesz a jövő. Megtudom érteni, hogy a többiek aggódtak, hogy megakartak védeni, annak ellenére, hogy ellenszenvvel vannak irántam és bizalmatlanok. De jobb is így. A bizalom kényes dolog, amit nehéz kiérdemelni, de nagyon könnyű elveszíteni. Jobb olyat elveszíteni később, ami meg se volt.
- Tehát ott voltál.
- Mert mit hittél? Álmodtad? -húzódott alig látható mosolyra a szája.
- Máshol... mindegy hagyjuk. Maradjunk annyiban, hogy érdekes délelőttöm volt - próbáltam ejteni a témát és Shikamaru nem is kérdezett tovább. A tekintetünk összekapcsolódott egy pillanatra, de a szívem hevesebb ütemre kapcsolt, ezért inkább elkaptam a tekintetem. Csak annyit éreztem, hogy a karom hozzásimul egy másik karhoz. Shikamaru fogta magát és letelepedett mellém.
- Hát nem egy felhőszemlélés, de megteszi - erre elmosolyodtam, de nem szóltam semmit. Nem is kellett. A haragom elpárolgott, helyére egyfajta melegség költözött, amit nem tudtam mihez hasonlítani. Hirtelen forró lett a levegő, felhevült a testem és a szívem is hevesebben vert. Körbenéztem a termen és megpillantottam Kabutot, ahogy minket méreget a tekintetével, és a hirtelen jött melegséget a feszültség mély csendje vette át. Realizálódott bennem a feladatom, majd amennyire csak fájó hátam engedte felpattantam a helyemről. Shikamaru őszinte meglepődést mutatott. Most az egyszer tényleg nem láttam a szemében az unottság jeleit.
- Igen. Még mindig rád csapnék pár ajtót - mondtam, de a nyelvemről alig gördültek le a szavak. Tudtam, hogy hazugság. És ezt Shikamaru is tudta. Láttam. Elindultam. Hirtelen azt éreztem, hogy egyre nagyobb erő kell ahhoz, hogy lépjek, vagy hogy a karomat magam mellé vonjam. Lenéztem, és láttam, hogy gyengéden körbefonnak az árnyékok, majd visszahúzodnak gazdájukhoz. Én tovább indultam, anélkül, hogy hátranéznék, a szívem hevesen dobogott. Tudtam, ha most visszafordulok, akkor a titok nem marad megosztatlanul. Hátam mögött egy mérges sóhaj hallatszódott de semmi több. Már harmadjára hagyom faképnél. Megértem, hogy mérges.

Egy kis várakozás után, megpillantottam két közeledő fiatal gyereket, akik felém jöttek. Az egyik lány volt hosszú fekete hajjal és két tőrrel a két oldalán. Szeplők borították az arcát és kék szeme vakítóan sugárzott. A másik egy barna hajú srác volt mogyoróbarna szemekkel és kék sállal a nyakában. Nem tűntek túlzottan profiknak de nem akartam ezt letesztelni. Elkezdtek sugdolózni egymásnak, miközben rám-rám pillantottak.
- Ha meguntátok a beszélgetést a hátam mögött beavathatnátok engem is - mondtam unottan. A két gyerek dühösen méregetett, majd odabaktattak hozzám.
-Te vagy Kiyoko igaz? -kérdezte a lány.
- Ezt meg is kérdezhettétek volna a folyamatos sutymorgás helyett. Igen, én vagyok, miben segíthetek?
- Mi leszünk a csapattársaid a vizsga során-felelte a srác.
- Értem.
- Csak ennyi? - kérdezte kissé ingerülten a lány, látva, hogy erre volt a legkevésbé szükségem.
- Mert mire számítottál? Két csapatból rúgtak ki. Ha szeretnél valamit kérdezz és válaszolok. Tőlem ne várd azt, hogy körbeugráljalak -válaszoltam ingerülten. Lehet kicsit erős voltam, de elegem lett abból, hogy a terem minden sarkából Hangrejtekiek tekintete vetül rám, abból, hogy nem tudom mit érezzek, mikor és hogyan. Nem tudom mi volt az a melegség ami elfogott. Hogy egy akkora titok nyomja a vállamat, hogy azért azonnali kivégzés lenne a büntetésem. Nem, nekem nincs kedvem kettő hirtelen felbukkant embert pátyolgatni. A lányt elöntötte a méreg.
- Vigyázz a szádra, nehogy a nagyfőnökre is ilyeneket mondj - mondta óvatos mosolyra húzva a száját a srác. Gondolhattam volna.
- Értem - mondtam, egy gúnyos mosollyal a lány felé fordulva, aki mégjobban elvörösödött. De már nem tudta kitölteni rajtam a dühét, mert egy kiáltást zavarta meg beszélgetésünket. Hátrafordulva Kabutot láttuk, ahogy a földön térdelt.