Az örök határsértő

31. fejezet - Mostantól örökké

– Tudja, hogy van ez: a kedvenc diákjával mindig engedékenyebb lesz az ember, még az iskola után is – kacsintott rám Bercsényiné.

Aznap reggel újabb probléma adódott. Vaszilij addigra elment Bercsényiékhez készülődni, Imre és Katka pedig elmentek a Parkba, hogy a díszítést ellenőrizzék. Amikor visszatértek, Imre dühösen közölte velünk:

– Takács plusz pénzt akar felszámolni a felszolgálásért a Parkban.

– Micsoda? – hüledezett anya. – De hát mindent elrendeztünk Évikével!

– Mondtam neki, hogy én is úgy tudom.

– Azt is mondtad neki, hogy az apja faszát – kotyogott közbe Katka.

– Imre! – hördült fel anya.

Azt sem tudtam, sírjak-e vagy nevessek.

– Most mit mondjak neki? – tárta szét karjait Imre. – Még én kérjek tőle elnézést? Magda! Az a magas, fekete hajú ruszki, azt hogy hívják?

– Szása – feleltem.

– Verekedni tud?

Eszembe jutott szegény Zoltán elvtárs, akinek Averkij betörte az orrát, ő meg Szásától tanulta, hogyan kell.

– Tud – bólintottam.

– Na, elmegyek érte. – Azzal Imre már ki is fordult az ajtón.

– Jesszusom! – Anya lerogyott a legközelebbi székre. – Agyon ne verjék nekem Takácsot!

Oda se hallgattam, a konyha küszöbén ácsorgó, a kisujja körmét rágcsáló Katkát figyeltem, ő Imre után nézett.

– Katka? – szólítottam meg.

Felém fordult, és somolyogva vállat vont.

– Na, és milyen sminket szeretnél? – terelte el a témát.

A tanú és a szállás, valamint Takács agyonverésének kérdése mellett azonban valami sokkal jobban izgatott: hogy fogjuk közölni anyával, hogy apa él, mit fog mondani? És mit fog mondani mindenki, amikor közöljük, hogy babát várok?

Vaszilijjal előző este beszéltem utoljára, még együtt teáztunk, aztán külön aludtunk, Vaszilij és Imre a szobánkban, én anyu mellett. Anya ragaszkodott hozzá, hogy így legyen, mert esküvő előtt nem illik egy szobában aludni a leendő házasoknak. Reggel már azelőtt elküldte Vaszilijt Bercsényiékhez, hogy én felébredtem. Az orosztól hát nem kaphattam támogatást, előző este is csupán annyit tudtam kérni tőle, ne feledje a levelet, amire ő megígérte, hogy nem fogja. Imre túlságosan el volt foglalva mindenfélével, Katkával pedig nem tudtam kettesben maradni, magamban őrlődtem hát. Közben pedig nem piszkálhattam sem a hajamat, sem a körmömet, de még a szoknyámat sem morzsolgathattam, mert Katka azért is a kezemre csapott.

Miután elkészült a hajam és a sminkem, anya Katka segítségével tűzte hajamba a fátylat. Annak szegélyét anya hímezte ki szépen fehér cérnával.

– Így, ni! – Katka felkapta az asztalról a kézi tükröt. – Nézd meg magad.

Hátradobtam a fátylat, amíg szemügyre vettem a sminket és a hajamat.

– Nagyon szép – mosolyogtam hálásan anyura és Katkára, mindketten könnyes szemekkel néztek vissza rám. – Ne kezdjetek bőgni, mert én is rákezdek – csuklottam egyet nevetősen.

– Jól van, jól van – törölgette szemét anya, és elfordult. – El ne kenődjön a sminked.

– Jaj, na...